Én nem akarom még úgy elengedni Tizenegyévest napközis táborba sem, hogy ne legyek a közelben. Így olyan táborba mehet, ahová én is mehetek pro bono kézműveskedni a gyerekekkel. Igen-igen, erre lehet mondani a fentit (előítéletesen). Hogy ez valójában mennyire másképp jön ki:
Hazainduláskor kézenfogva /Igen, még nem ciki megfogni a kezem, ha úton járunk, sőt igényli. Bár szerintem a táborban sem lenne ciki, csak ott nincs rá ideje, mert dolog van vagy játék ;o)/ kisétálunk, egy kislány utánunk szalad és kiált a kapuból:
Kislány: Tizenegy, te A.-val [szerk.: velem] mész?
Tizenegy: Igen, mert ő az anyukám.
a Kislány kerek szemek, tátott szájjal a kapuban maradt
Szóval a kislány 4 velük töltött nap végén tudta meg, hogy összetartozunk, pedig az idő nagy részét az ő csoportjukban töltöttem, bár más csoportokban is kézműveskedtem, de az övében rendeztem be a hadiszállásom. Egyrészt, hogy rálássak, tudjam milyen benyomások érik. Ebben azt szeretem, hogy amikor ki akar beszélni velem valamit, pontosan tudom miről van szó. Na meg bármire szüksége van, és nála nincs kiveheti a táskámból. Bár ennek komoly oknak kell lennie, mert a táskámba nyúlásért harapok.:)
Mondjuk korábban (t'án még tavaly is) előjött olyan, hogy "körbepisilt", amikor idegen kisgyerek megölelt, odarontott, és kétszer akkorát ölelt rajtam, de mára megszokta, hogy ilyen helyzetben vannak gyerekek, akik megölelik a felnőtteket, mondhatni nagylelkűen bedob a közösbe. ;o)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése