Megtaláltam...

... Őcsaholóssága bemutatkozását, amit anno azért nem osztottam meg, mert hosszas betegeskedéssel indított, és az aggodalom elvonta a figyelmünket.

Gondoltam beköszönök, mert a blog olyan mostanában, mint a kóbor kutya vacsorája, hol van, hol nincs. Nem véletlen terelem a kóbor kutyákra a szót, mert én is majdnem az lettem, de a sajnáltatásom meghagyom későbbre, vagy majd kiadom valamelyik emberemnek.

Ma a menhelyre kijöttek. Szégyenkezve, mert le volt beszélve egy különleges színű, drótszőrű vizslaféleség, de végül azt mondták ő túl szép, kapkodni fognak érte, és amúgy a tesómon is megakadt a szemük, de a modellszépségű elcsábította őket, gyorsan le is foglalták. Ja mert a tesóim meg én tucatkülleműek vagyunk. Amint látjátok, én igazán tisztában vagyok az emberek kifejezéseivel, de valahogy ez a tucat nem fér a fejembe, mert ez elvileg azt kellene jelentse, hogy tök átlagos. De én hogy lehetnék átlagos? Még nem döntöttem el, hogy leálljak tisztázni vele, vagy engedjem el a fülem mellett.

Hogy miért nem a tesóm van itt akkor? Ez nagyon szomorú, de reméljük minden jobbra fordul majd. Ugyanis ő megbetegedett, és nem adták ki. Amíg ezen kétségbeestek, engem a kennel társaim megtámadtak. Volt ott egy nagyszájú kis mitugrász. Az kezdte, aztán mindenki más is nekem ugrott. A menhelyes gazdáim leszedték rólam a többieket, de aztán még kétszer nekem ugrottak, így épp kivettek, hogy másik kennelbe tegyenek, amikor azt mondták az embereim, hogy nem addig a’ hazavisszük. Szerencsére a menhelyes gazdáim benne voltak. Mondjuk már előtte puhítottam őket, mert amikor a ketrec elé guggoltak, én kinyúltam a mancsommal a tenyerükbe tettem és húztam befele a kezüket.

A nagyobbik lány gazdám (azért hívom így, mert azt mondta kutyabecsinált lesz belőlem, ha nevesítem) bevallotta előítéletes a kutyákkal, pláne a kiskutyákkal. Ezért, amikor a kocsiba szálltunk azt várta gyötrelem lesz a hazaút egy félő rakoncátlankodó kiskutyával. Na persze… Végig csodásan viselkedtem, egyszer-kétszer nyüsszentettem, de ezt nem hányta a szememre, mert tudta, hogy egy kocsiból dobtak ki a menhely elé. Mondta, hogy most jobb lesz a vége, és elhittem neki, mert ölelt, és a másik úton ez nem így volt.

Hazaérve aztán azt hitték szoborrá váltam, mert az ölelésükből el se moccantam. Pedig nem vagyok nyámnyila, ezt elhihetitek. Egyszer csak feltűntek a macskák. Na őket alaposan megugattam, mert én is előítéletes vagyok. Aztán felvilágosítottak, hogy ez itt a csordám, és itt bizony nem demokrácia van. A vezetőséget az embereim alkotják kor szerint csökkenő sorrendben, aztán a macskák, szintén kor szerint, majd Misa nyúl jön. Mondjuk őt még nem láttam, de nem vagyok benne biztos, hogy tudom kedvelni, ugyanis a kisebbik lány gazdám a vacsora után kifejtette, hogy Misa érezhette rajta a kutyaszagot, mert most nem tűrte a simogatást. Éppen ezért ő már tuti beelőz az étkeztető sorban. Némi vigaszt nyújt, hogy a macskákat legalább én előzöm be, mert a fiú emberem azon az állásponton van, hogy az a macska, aki nem bírja kivárni a sorát, foghat egeret. Míg én meg a Misa nem tudunk magunknak élelmet szerezni.

Az étkezésről jut eszembe. A menhelyes gazdám útravalónak csomagolt flancos tápot nekem, mert ahhoz vagyok szokva, és nem fogok én akármit megenni. Ez nagyon kedves volt tőle, de ha nem is volt gyerek-kennelem, jó modor azért szorult belém. Nem válogatok, de legalábbis első este nem, és ettem, amit az új családom. Még sült krumplit is lejmoltam. A szűkös időket nem feledve azt gondosan elástam az asztal alatt. A cenzúrás kisasszony itt rágja a fülem, hogy szúrjam be, hogy kint vacsoráztunk, odabent nincs akkora kosz, hogy ásni lehessen benne.

Amúgy becsületemre váljék, a macskákat kezdem éppen csak megugatni. Mondjuk az egyik olyan, de olyan öntelt, hogy tátva maradt tőle a szám, tátott szájjal meg még nem tudok. A másiknak meg cirkuszi akrobaták voltak az ősei, fújt egyet, majd seperc alatt magaslatokra küzdötte magát, hogy onnan megvetően szemmel tartson. Utána mászni még nem mertem, a nyakam meg belefájdult volna, ha olyan magasra ugatok. Végül van a legkisebb. Na nem méretre, mert széltében tán sorelső, hanem korban. Vele meg azért nem jó kekeckedni, mert kisebbik lány emberem nagyon oda van érte. Na meg a színeink tökéletesen passzolnak egymáshoz, tán vele kéne szövetségre lépnem, hogy a szamárlétrán feljebb kapaszkodjunk. Majd kiderül!

Zárom soraim, már nagyon álmos vagyok, vár a vadiúj takaróm, ami csak az enyém! Hellóbelló!

Tessék? Hogy a nevem miért nem árultam még el? Mert még nem jegyeztem meg. Na de a kedvetekért rákérdeztem: Frida.