Sánta Ferenc
Kicsik és nagyok
Ketten játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert első fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt idősebb nyolcesztendősnél.
A fiú egy fadarabbal négyszöget rajzolt az agyontaposott földre, három, négy méter lehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis játék baba lapult. – Azt szeretném, ha először az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmos a kicsi, alig tudja nyitva tartani a szemét.
A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe.
– Csak beszélsz összevissza!…
Az egyik vonal mellé három vonallal berajzolta az ágyat.
– Most az asztalt… – mondta a kislány.
– Azért is a kályhát rajzolom be először, s legközelebb a bútorokat, és csak azután a falakat…
Továbblépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat – szekrényt, kályhát és a többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot.
– Menj, és kösd meg a kutyát!
A kis kuvasz körülöttük lebzselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordított fejjel tekintett fel.
– Gyere, Bodri… most mást játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz. – Az egyik fához vezette, és gyors ujjakkal hozzákötötte.
– Jaj, istenem, milyen késő este van már, és az én emberem még mindig nincs idehaza, a kicsit sem fektettem még le, istenem, de szerencsétlen vagyok!…
– Kész? – kérdezte a fiú.
– Megyek már, megyek…
A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra megállt, és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebre dugott kezekkel nézte.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk…
Az ágyhoz lépett, és óvatosan lefektette a babát.
Melléje térdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva melléje dőlt.
– Jaj, a derekam, sohasem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal, apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az ő csillagának…
Cirógatta a gyermek arcát, aztán a haját. A baba szemei kékek voltak, bután bámultak az égre. A szájáról lekopott a festék, csak itt-ott ült egy piros foltocska. A fiú megfordult, és úgy, ahogy volt, zsebre dugott kezekkel, a kerítéshez ment. Hátát nekivetette a deszkának. A kutya magasra vetette a farkát, fejét egészen oldalt fordította, és a fiút nézte.
– Öreg Bodri – szólt rá a gyerek. – Mindjárt elengedünk, de te elcsavarogsz, ha nem veled játszunk… Rántsd meg a kötelet!
A kutya felcsaholt, és jobbra-balra ugrálva rángatni kezdte a kötelet.
– Én édes Istenem! Istenem, mikor szabadítasz már meg… – hallatszott a kislány motyogása a játék szobából. A fiú odatekintett. Kezét kivette a zsebéből, és kiegyenesedett. Kigombolta végig az ingét, két tenyerével beletúrt a hajába, fejét hátravetette, és szemét az égnek emelve felkiáltott.
– Huuu… keserves Isten… – és tántorgó lábakkal, erre-arra dülöngélve megindult a szoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyta, felordított.
– A keserves világ… fuj, betyár Krisztus!…
– Édes istenem, Szűz Máriám… – mondogatta a kislány, és összetette a tenyerét, mintha imádkozna. Aztán felemelkedett, és a baba fölé hajolt.
– Aludj, egyetlenem… nincs semmi baj!
– Hejjj… – Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát.
– Nyisd ki!… – kiáltotta a szoba felé.
A kislány felemelkedett, arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyitott ujjai közül figyelte a fiút.
– Nyisd ki!… Bezárta, a jó istenit… Nyisd ki az ajtót, te!…
A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt vonalat.
– Jaj, dehogy zártam… Dehogy zártam…!
– Ott dögölj meg, ahol vagy… – tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielőtt belépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta.
A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett.
– Megint a szekrényen jössz be…
A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak… – Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már…
– Jaj, teremtőm – mondta a kislány, és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz.
– Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred…
– Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj…
– Ne kiabálj, az isten szerelmére… Gyere, levetkőztetlek…
– Mars!…
– Segítek, csak ne kiabálj… felébred a kicsi… gyere szépen.
Egészen a fiú mellé lépett… Egymásra néztek. A leánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég, vagy akár a játék babáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani.
– Most akard levenni a kabátomat…
Kabát nem volt rajta, az ingéért nyúlt a kislány.
– Gyere, feküdj le…
– Feküdjek le, mi?…
– Jaj, istenem, miért teszel tönkre – aztán vékony gyermekhangja sírásba gördült. – Keserves, nyomorult élet!
Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjába temette, és zokogott. Ha valaki messziről hallja, azt hitte volna, felnőttnek a sírását hallja.
– Bőg! Aztán holnap végigjajgatod az utcát, hogy megvertelek…
A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni.
– Hagyj engem, hagyj engem…
– Fogd be a szád…
– Hagyj engem, hagyj engem…
A fiú odatámolygott hozzá.
– Elhallgatsz végre?…
Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét.
– A hajamat kell fogni – suttogta.
– Amióta levágták, nincs mit fogni rajta – suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt.
– Bánt az urad, mi? Részeg az urad?
Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított öklökkel védekezett.
– Eressz! – kiáltotta.
A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt.
A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek a homloka alatt, mintha odalopták volna.
– Fáj! – kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból.
A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen megszűkültek. Aztán elindult a lány után.
– Bestia…
A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábuk alatt felgyűrődött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat.
– A gyermek!
A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvágódtak a földön.
A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a leányra.
– Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni…
A hasára fordult. Karját a feje alá tette, és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehunyta a szemét.
A kislány megigazgatta a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre.
– Nincs semmi – mondta halkan –, nincs neki pénze – és kezébe temette az arcát.
Jajj, ez nagyon szivszorongató!! Istenem, hogy tényleg van ilyen!
VálaszTörlés