Szóval Mama drága úgy határozott, hogy húsvét alkalmából nem csoki hegyeket ajándékoz idén, hanem nyulat. NEM csokinyulat. Nyilván, mert mondtam édesség az mondhatni nuku. Pedig arra rá tudtam volna járni az éj leple alatt. Jó mondjuk ez a nyúl is gyártja a csoki naphosszat, amit aztán takaríthatok. Fúj, ezt visszavonom, mert ha megragad ez a gondolat sosetöbbet csokit.
Nem szeretem az állatokat. Tudom fura ez egy rakat macskával. Sőt ellentmondásosnak tűnhet, hogy akkor miért én húzom össze magam éjjel, amikor az ágyamba jön, vagy most mért gépelek kifacsarodva egy macskával a számban. Mért, mért. Mert a nyakamba varrták magukat az elesett tekintetükkel, meg mert tudtam másnak úgyse kellenek, aztán nehogy már miattam legyenek gazdátlanok. Nyilván így jártam a nyúllal is.
Megérkezett egy olyan műanyag ládában, amikkel a kisboltok küszöbén találkozhatunk hajnalban, zsömlékkel, kiflikkel teli. A tetején meg egy rozoga, rozsdás rács, fakeretben. Teraszra letéve. Jó, nekem elfér ott, gondoltam, meg azzal álltattam magam, hogy részemről letudva a nyuszi. Na persze...
Hallom fúj a szél, letojom, majd aki hozta, gondoskodjon róla. A szél fúj tovább. Még mindig igyekszem letojni, de a lelkiismeretem nem annyira partner ebben az elhatározásban. Megnézem mivel tehetném szélvédetté. Aztán szélvédett. Most már tényleg letojom, a közvetlen veszély elhárítva. Csinálom tovább a dolgom. Majd a lelkiismeretemnek eszébe jutott, mikor ihatott ez az izé utoljára (neve nem véletlen nincs, ha neve van, akkor már sokkal nehezebb letojni). Mibe adjak én neki inni, abban a kis ládában, amiből nem borogatja ki. Kapott olyanból, amit kiborogatott. Itt már nagyon le akartam tojni. Kell nekem ez a felelősség?
Aztán elbuktam a letojósdiban, és felvetettem, hogy ez így nem jó. Nem kellett sokat győzködni Kisanyámat, mert neki minden jó, ami a nyúlnak jó, azonnal ráállt, hogy a megtakarított zsebpénzéből pótolja a nyúl stafírungját. A Keresztapja meg vállalta, hogy kocsiba pattan, és addig megy, míg talál mindent amit kell. Nekem alig jutott feladat, felkutatni a legközelebbi üzleteket, ahol potenciálisan megleli. Indulás közben neve is lett a nyúlúrfinak, igazán meglepő, mert egyöntetűen fogadták el a javaslatomat (folyton megvétóznak, ó szegény-szegény én), Misa lett.
Egyébként Misa érezhette, hogy már nem izéként gondolok rá. Ugyanis elkezdett szeszélyes lenni. Egészen addig elhitette velem, hogy egy nyúl ül a sarokban, néha csendesen elmorcog egy-egy répát. Na persze... Ha úri szeszélye úgy tartja az almot eszi, és az almon kívüli részt bogyózza össze. Eggyel kevesebb tálkát javasoltak megvételre, mint ami szerintem kell, így kénytelen voltam átmenetileg (lévén minden bolt zárva) egy műanyag tálkát tenni az eredeti nyusziporcelán mellé. Olyan, de olyan dührohamot kapott. A szájába kapta, kirázta belőle az ételt, aztán jól szétrugdosta.
Gondoltam kekeckedek vele egy kicsit, újra beleszedem, de figyelmeztetőleg elkezdett sajogni a jobb mutatóujjam hegye, amit jó 25 éve Nusi harapott át. Vele is kekeckedtem, a táppal játszottam a rácson keresztül húzd meg, ereszd meg-et.
Megint széjjel kalandoztam a bejegyzést, így kurtán(?) furcsán jöjjön a végkövetkeztetés:
Ne ajándékozz állatot, mert nem tudhatod milyen sorsa lesz, a lelkeden szárad, ha rossz. Ehhez még állatkínzónak se kell lennie a megajándékozottnak, csak egyszerű felkészületlenségből is tud ártani. Na és nem biztos, hogy a megajándékozottnak (konkrét példánál maradva) van összegyűjtött 15.000 Ft-ja, hogy az 1.600 nyulad mellé megvegye a szükséges kiegészítőket. Meg egy csomó más is szól ellene, de azokkal húsvét előtt biztos találkoztál a fészen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése