Már annak, aki tud. Én pedig örömmel jelenthetem Zs. már a korcsolyázók táborát erősíti, a családból egyedüliként. (Bár a Papa váltig állítja, hogy ő is klubtag, nem volt hajlandó szemléltetni.).
Azért nem írtam még erről, mert a kezdet finoman szólva sem volt biztató. Az oktató első alkalommal azt mondta, hogy forduljon helyben maga körül párat, az maximum öt perc, majd elkezdhet lépdelni, csúszni tanulni. Jó hosszú öt perc volt, mert 4 alkalomig tartott, izgalmasabbá téve olyan esésekkel, hogy a sikitófrász kerülgetett. Mert persze elesni hanyatt kell, lehetőleg úgy, hogy a tarkónkat/fejünket az oldalsó falba (palánkba?) verjük be. Szimplán térdre/hasra nem lehet.
Többen megszólítottak, hogy minek kínzom a gyereket, olyan elkeseredett arcot vág. Én meg persze magyaráztam, hogy ez nem az elkeseredett fizimiskája, hanem a nagyon_elszánt/csak_azért_is. Bár az ilyen jellegű nagyon akarásról nekem Móricz Zsigmond, Tragédia című novellája jut mindig eszembe…
Az ötödik alkalommal megtört a jég! elkapta a fonalat, és látványosan fejlődött. Egészen addig, amíg már bátran félre mert nézni és meglátta, hogy a „nagyok” milyen gyorsan haladnak és milyen csodás mutatványokra képesek. Az utánzásnak persze nem lett jó vége, de legalább a tarkó/fej helyett csak a lábakon esett folt. Párszor felhördült a közönség, hogy biztos csontja tört, ahogy maga alá fordult egynémely végtagja, de szerencsére T. néni (a balett tanár) gondoskodik arról, hogy Zs. hajlékonysága karban legyen tartva, így ezekből is csak lila foltok lettek. Némi anyai szemöldökráncolás után Zs. önuralmat tanúsított, és a kiadott gyakorolni valóval is megelégedett, a cifraságok helyett.
Mára (a tanfolyam végére) Zs. már magáénak tudhat egy legálisan elsajátított cifraságot: az egy lábon történő siklást.
Szokás szerint, minden jó, ha vége jó! :o)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése