Kényes téma

Már ötödik napja élünk kórházi koszton. Ennyi idő alatt nagyon sok panaszkodásra való okunk van. Azt persze elismerem, hogy egy részét fel se venném, ha nem lennének az idegeim ilyen rosszak, a több napos teher miatt, amit leginkább alvás nélkül viselek, mert Zs. felvette azt a szokást, hogy éjjelre jó magasra megemeli a testhőmérsékletét.. A nővéreknek egyértelműen a bögyében vagyok, mert nem hagytam magam, amikor azt mondták Zs. elég nagy ahhoz, hogy egyedül legyen bent. Szerintem meg örüljenek, hogy van, aki állandó felügyelet alatt tartja az olyan beteget, akinek 20 perc alatt a semmiből 2 fokot emelkedik a testhőmérséklete, aki félóránként kiviszi a „háát fostam” eredményét. Meg aki felügyeli, hogy a láztól kába gyerek ne induljon neki a nyitott erkélyajtón, hogy aztán az esti híradóba legyen főhír, hogy kiesett a hetedikről.

Egy 19 hónapos gyerek, frissen került be, így az elhelyezéssel szükséges dolgokat intézték körülötte. Az anyuka pár percre kilépett a szobából (azt hiszem az apukától vette át a csomagokat). Ezalatt kettesben maradt a nővérrel, a 40 fokos lázával, hasmenésével, hányingerével. Nyilván üvöltött, mert minden baja tetejébe eltűnt az anyukája. Vigasztalásul, az elhallgass édeském, csend aranyoskám, … s társait kapta. Minden gorombasághoz hozzá volt téve becézés.

Az volt elsős osztályfőnököm mesélte egyszer anyunak (ő is az iskolában dolgozott), hogy a sok év alatt kidolgozta azt a stratégiát, hogy minden „tockos” mellé, jár egy becéző szó, mert ha a gyerek bepanaszolja, majd tagad, és csak megkérdezi, hogy mit mondott. A gyerek megmondja, ő erre lecsapja a labdát, hogy hiszen látják, becéztem, biztos félreértett valamit a gyerek. Annyira ostoba volt, hogy elfelejtette anyu mindkét gyerekének ő volt az osztályfőnöke…

Gondolom ezzel a nővérrel egy helyről szalajtották. Még két perc sem telt bele, a annyira elvesztette önuralmát, hogy a szájára nyomta a „hálós sebkötözőt” és azt kiabálta bekötözöm a szádat. Nyilván viaskodtam magammal, mert ez a nő adja ma egész nap vénásan az én lányomnak a gyógyszereket, és legutóbb is megkínozta vele, míg a többi nővér fájdalommentesen adja be, hogy mit tegyek. Végül csak odaléptem, hogy észrevegye, hogy nézik.

Ilyenkor jut eszembe, hogy nem számít, hogyan néznek rám, mert nem hagytam magára a 8 éves gyerekem, mert biztos ő is sírt volna a 40,1 fokos lázával, főleg, ha nem vagyok itt, mert még így is sírt.

Szeretném azt is kihangsúlyozni, hogy ez kirívó eset, mert az összes többi nővér, akivel eddig találkoztunk, amikor a gyerekekhez szól barátságos, akkor is, ha nincs ott szülő. Sőt, tegnap éjjel láttam (és nem tudta, hogy látom), hogy egy igen morcos arcú nővér, egy nagyon lázas, nagyon nyűgös gyereket pillanatok alatt megnyugtatott, és elszórakoztatott, míg az anyuka a mosdóban elintézte a dolgát.

A döntésem oka pedig, hogy a kórházra erőltetem magam az, hogy ezt érzem természetesnek. Attól természetes, mert én akartam Zs.-t, ezzel pedig vállaltam, hogy mindig ott leszek, ha szüksége van rám, és szerencsére megtehetem. Egy 40 fokos lázzal, vizes hasmenéssel, levegővétellel kínlódó gyereknek, aki egyszerre 3 nyavalyával küzd (mert kiderült 3 különböző cuccot nyertünk meg), elsősorban orvosi kezelésre van szüksége, de nyomban utána, éppen csak egy hajszállal lemaradva az anyjára.