Idén külön tesire is járattam a lányom, mert vannak olyan dolgok, amiket itthon nem tudok megoldani. Szekrényugrás, kézenállás (jó mondjuk ez menne, de vagyok annyira aggódós, hogy inkább szakemberre bízzam ezt is :) ), kislabdadobás, kötélmászás...
Szóval odaadtam a testnevelő tanárnak a követelményt, amit a sulitól kaptam, és mondott pár szót, hogy látja ő a felkészülést. Ezek közt volt az is, hogy a kötélmászás megtanulása hosszú folyamat, számítsak rá, hogy eltelhet némi idő. Igazából nem izgattam magam, mert minek aggódni év elején, hogy mi lesz a végén?
Persze közben Tízéves váltig állította, hogy ő tud kötelet mászni. Én meg a hitetlentamás, csak ráhagytam, hogy ne bántsam meg az érzéseit, de nem gondoltam volna, hogy az a gyerek, aki még nem is érintet mászókötelet kapásból feljut rá. Bár azt mondta, hogy látott már gyerekeket kötélre mászni, jól megfigyelte őket és biztos benne, hogy neki is megy.
Ilyen magabiztosan sétált be az első foglalkozásra, ahol a már leírt körülmények, és a még nem említett olyan vékony, jaj fel ne borítsa a szél alkata ellenére kapásból felmászott a kötélre. Mert elméletben (!) megleste és kielemezte a mozdulatokat.
Miért szeretem az otthonoktatást? Mert az otthonoktatók nagyobbrészt megválaszthatják a környezetet, amelyben a gyermek testileg-lelkileg fejlődik. Így ez történhet olyan helyen, ahol a kudarcokért nem kinevetik, hanem bátorítják, ha valami nem megy, és a kisebb sikereit is értékelik. Ennek az lesz a következménye, hogy a felmerülő problémákat, nehézségeket nem teherként éli meg, hanem egy izgalmas, megoldandó feladatként. Sőt eljut oda, hogy Miért ne menne ez nekem? Ráadásul ha valamivel "többet képzel" magáról, mindig egy kicsit nagyobb falatot vállal be, folyamatos lesz a fejlődés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése