A MAGYAR KULTÚRA NAPJA

A kézirat szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását. Erre az eseményre emlékezve 1989 óta január 22-én ünnepeljük A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁT.

Himnusz A magyar nép zivataros századaiból
Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt!	Hányszor zengett ajkain Oszmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre!
Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának.	Bújt az üldözött, s felé Kard nyúlt barlangjában, Szerte nézett s nem lelé Honját a hazában, Bércre hág és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger fölette.
Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.	Vár állott, most kőhalom, Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virul A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből!
Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk.	Szánd meg Isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt!

Cseke, 1823. január 22.

Erkel Ferenc - Kölcsey Ferenc: Hinusz

(kórus – szimfonikus zkr.)

Letölthető INNEN.

A magyar Himnusz angolul:

FERENC KÖLCSEY

NATIONAL ANTHEM

ON HUNGARY’S STORMY PAST

O, my God, the Magyar bless

With Thy plenty and good cheer!

With Thine aid his just cause press,

Where his foes to fight appear.

Fate, who for so long did’st frown,

Bring him happy times and ways;

Atoning sorrow hath weighed down

Sins of past and future days.

By Thy help our fathers gained

Kárpát’s proud and sacred height;

Here by Thee a home obtained

Heirs of Bendegúz, the knight.

Where’er Danube’s waters flow

And the streams of Tisza swell

Árpád’s children, Thou dost know,

Flourished and did prosper well.

For us let the golden grain

Grow upon the fields of Kún,

And let Nectar’s silver rain

Ripen grapes of Tokay soon.

Thou our flags hast planted o’er

Forts where once wild Turks held sway;

Proud Vienna suffered sore

From King Mátyás’ dark array.

But, alas! for our misdeed,

Anger rose within Thy breast,

And Thy lightnings Thou did’st speed

From Thy thundering sky with zest.

Now the Mongol arrow flew

Over our devoted heads;

Or the Turkish yoke we knew,

Which a free-born nation dreads.

O, how often has the voice

Sounded of wild Osman’s hordes,

When in songs they did rejoice

O’er our heroes’ captured swords!

Yea, how often rose Thy sons,

My fair land, upon Thy sod,

And Thou gavest to these sons,

Tombs within the breast they trod!

Though in caves pursued he lie,

Even then he fears attacks.

Coming forth the land to spy,

Even a home he finds he lacks.

Mountain, vale – go where he would,

Grief and sorrow all the same –

Underneath a sea of blood,

While above a sea of flame.

’Neath the fort, a ruin now,

Joy and pleasure erst were found,

Only groans and sighs, I trow,

In its limits now abound.

But no freedom’s flowers return

From the spilt blood of the dead,

And the tears of slavery burn,

Which the eyes of orphans shed.

Pity, God, the Magyar, then,

Long by waves of danger tossed;

Help him by Thy strong hand when

He on grief’s sea may be lost.

Fate, who for so long did’st frown,

Bring him happy times and ways;

Atoning sorrow hath weighed down

All the sins of all his days.

(1881)