Mamának három évtized sem volt elegendő, hogy megbékéljen vele, hogy a lánya bizony más dolgoktól lesz lelkes, mint ő.
Így lehet az, hogy még mindig nem karmantyú babát kaptam, de legalább közelítünk, mert ez már fából van, hanem kekszcsinálót*. Külön nekem csináltatta, mégsem fogadtam el, mert úgysem használnám, férni meg nem nagyon fér, olyan kis helyem van a konyhában pakolni.
Mondjuk nem vette magára, mert tudja, hogy úgy vagyok vele, hogy kinek másnak mondjam ki kendőzetlenül a véleményem, mint a saját anyámnak, másrészt élek a gyanúval, hogy sejtette ő ezt előre, és igazából magának csináltatta... Sőt, ha mélyen a szemébe néztem volna, akkor receptek sorát olvashattam volna ki belőle, mert amióta átvette a készítőtől csak ezen jár az agya.
Mindenesetre, amikor megkért, hogy mutassam meg a blogban, most nem azt feleltem, hogy írj végre saját blogot, hanem engedelmesen a fényképezőért indultam, elvégre pár perccel azelőtt gázoltam a lelkébe.
Most, hogy belegondolok egyre biztosabb vagyok benne, hogy sokkal jobban el lenne keseredve, ha elfogadtam volna...
*Látjátok? Még a nevét sem tudom.
De jó Neked, vagyis a a Mamának, mert az enyém még csak folyamatban van.
VálaszTörlésA mestert ösztönözni kell!Vagy keresni másikat!
VálaszTörlésMicska Ma ezzel még nem segítettél sokat. Támpontként add meg nálatok, hogy mennek ezek a dolgok. 10 tábla csoki, és egy délután alatt (szinte bármi) megvan :).
VálaszTörlés