Oldalak

Címkék

5.-ben (2) 6. osztály (2) ajándék (10) ajánló (39) algoritmus (3) állandó madarak (6) állati (18) angol (10) anyák napja (3) az úgy volt... (73) befőzés (1) bibliai (1) biológia (1) buék (2) comenius logo (2) csere (14) cseréljünk (6) csináld magad (2) díj (1) egészség (1) egyéb piac (1) emlékhely (1) ének-zene (10) évfüzér (33) fabrika (112) farsang (5) feladvány (1) fizika (8) foglalkozások (3) fonalas (12) főnév (1) geometria (7) gyereknap (1) gyereknevelés (2) gyerekszáj (62) gyöngyszövés (1) hajtogatás (1) háztartástan (8) helyesírás (8) helyesírás füzet (1) hittan (9) hivatalos (3) hóember (7) hogy mik vannak (1) horgolt (41) hulladékból (13) humor (2) húsvét (6) idézet (1) igék (2) így tanulunk mi (2) informatika (13) irányok (2) írás (15) irodalom (4) j/ly (2) játék (17) játékpiac (4) jeles napok (51) karácsony (6) katica (1) kémia (2) kirándulás (1) kirigami (6) kísérlet (8) konzervgyár (2) Koppány mesék (1) kotta (11) köd (1) könyvajánló (9) környezetismeret (35) körző (1) kötelező olvasmány (10) kötés (1) kötőgép (1) kötőkerék (6) közlekedés (3) közmondás (1) kresz (1) krónika (8) lapoc (1) lapozó (33) lapozó lépésről-lépésre (3) lapozó piac (17) lapozós hulladék (2) leírás (41) letöltés (1) letölthető (61) levélhullás (2) logika (2) madarak (1) magyar (7) matek (22) matematika (38) matka (22) méh (1) mese (12) Miért szeretem? (2) mikulás (2) minta (2) mókacagás (3) napirend (1) négyszögek (1) nemezelés (4) népdal (1) novella (13) nőnap (1) nyelvtan (17) nyúl (1) oktatótáblácska (2) olvasókönyv szülőknek (4) otthonoktatás (2) ősz (3) ötletkaptár (1) pálcikás szövő (1) paleo (2) programozás (2) rajz (9) recept (12) római számok (2) rovás (8) rózsaablak (1) saját minta (15) sapka minta (1) suliváró (4) szív (2) szófajok (5) szorzás (12) szótárlap (2) szövés (1) találós (5) tanulda (18) tavasz (1) technika (33) tél (4) természetismeret (7) tervbevéve (1) tipp (5) tollbamondás (1) töri (2) törtek (3) történelem (1) tréfa (2) tuti (1) udvari játékok (4) ügeskedd (2) ügyeskedd (70) varázsfazék (5) váróban (5) varrás (3) vers (47) versek (4) verstanulás (2) vicc (2) virág (1) vizsga (4) vonalzó (1)

FONTOS!

Ha hozzászólsz egy régebbi bejegyzéshez, nem feltétlenül veszem észre. Ha valamit biztosra szeretnél, hogy eljusson hozzám, írj e-mailt!

2011. március 31., csütörtök

A szembe szomszédról

Én és némi önsajnálat elvonultunk (csak a szomszéd szobáig) vasalni. Ezalatt Zs.-nek gyakorló feladatokat adtam. Az asztala az ablak előtt van, így kinyitottuk, hogy friss levegő is segítse az agyműködését.

Fél óra múlva gyanús lett, hogy semmi, de semmi méltatlankodás nincs (nem szereti a munkafüzetezést). Gondoltam csak utána járok már ennek a szokatlan esetnek.

Kérem, hát nem az ablakon álmélkodott kifelé, és leste, hogy az új szembe szomszédunk az utolsó simításokat végzi otthonán, majd beköltözik? Zs. gyorsan leinformálta a szomszédot, mivel eddig szinte csak a küllemét és hangját ismerte. Csupa jót mondhatunk eddig róla. Kedvenc tápláléka a hangya, akiket jelenleg ellenfeleimként tartok számon, mert 2 napja tudomásomra jutott, hogy azt hiszik, hajlandó vagyok velük megosztani a fedelünket.

A szomszéd engedélyezett egy fotót:



Így lészen matematikából biológia :).

Mi újság?

Mézeskalács 2006-2010-es  évek áprilisi számai: LINK.

A Mézeskalácsról már írtam itt.

Ezen a linken  a 2006-2010-es  évek márciusi számait érhetitek el.
Ezen a linken a 2006-2010-es  évek februári számait érhetitek el.

2011. március 30., szerda

Mazsola olvasmánylapozó

A lapozó borítójához nyomtattunk egy alapot, és Zs. átmásolta a könyvből, a szerzőt, címet, rajzolót, és a fejezeteket. (Közben többször megbánta, hogy ezt nem Word-ben tette :))


A lapozó belseje


A szereplők, mivel mindegyik járt a tökházban, tökbe került, ha elforgatjuk kiderül, hogy ki, kicsoda, melyik fejezetben ismertük meg, és még melyik fejezetben szerepel.


A következő oldalon felül egy 4 oldalas kis könyv Mazsola és Manócska otthonáról, alatta pedig azok a rossz tulajdonságok, amiket Mazsolának sikerült legyűrnie és jóra cserélni.


A könyvecske utolsó oldala, ahogy Zs. a tökházat képzeli. Az egér és a nyuszi most méri fel a terepet, hogy később megpróbáljon lakmározni.



Mazsola intelmei, a már említett közmondásokkal, és a zöldségek, amiket Mazsola szeret.


Az intelmeknél csak a fejezetszám van feltüntetve, de ha összehajtjuk a lapozót, akkor segít a borító.


A zöldségek képeit Zs. gyűjtötte, és táblázatba szedte, hogy volt e már olyan a kertben, és ő szereti e az adott zöldséget.


Volt pár olyan szó, amit nem ismert, készített belőle egy szótárat, alul pedig egy boríték, ami számokat rejt.


A szótár, némi képi illusztrációval,


és a boríték. Amiben 1-10-ig szerepelnek a számok. Minden fejezethez kiválogattam a képeket (a MEK-ről van meg digitálisan a könyv), kinyomtattam. Zs. majd kiszínezi kivágja, összekeveri. A helye a középső oldal mögött lesz, mert úgy vannak összeragasztva a lapok, hogy ott van egy tasak.

A játék pedig az, hogy húz egy fejezetszámot, kiválasztja az adott fejezethez tartozó képeket, és elmeséli a segítségükkel a történetet.

2011. március 26., szombat

Díjat kaptam...

...ÉvaLénától. Nagyon örülök, és köszönöm!




A szabályok a következők:
A díjat meg kell köszönni annak akitől kaptam, kell írni egy bejegyzést a díjról tovább kell adni további 10 blog társamnak, akiket nagyon kedvelek.

A szabályok nem kérik, de én mindenkihez leírok valamit, hogy miért választottam (persze nem csak amiatt, amit írtam, csak leginkább azért :))



Betti, mert szeretem azt a nemes egyszerűséget, amivel összefoglalja a dolgokat.
Bubi, mert szeretem vidámságot, és ahogy a dolgokhoz áll.
HJuice, mert szeretem a humorát.
Kilikének, a hálás hétfőkért, ami sokat segít.
Krisz, azért a csodálatos harmóniáért, ami a bejegyzéseiből árad.
Macikonyha, mert igaz sokat híztam miatta több dolog van tőle, amivel villanhatok a konyhában.
Marynek, mert irigylem szeretem az összeszedettségét
(mód)Szertár Erika, mert sokat, szeretettel tesz a jövőnkért.
Nyafkamacska, mert csodálatra méltó, hogy mi mindent tesz azokért, akik kiszolgáltatottak.
Virágnak, mert a nagy családja mellett még ránk is jut ideje.

2011. március 24., csütörtök

Magázódni illenék…


… már ebben a korban.

Egyre gyakrabban néznek furcsán Zs.-re, mert ő még tegeződik, bár teljes mértékben illedelmesen.

Persze tud magázódni, mert amint tudott beszélni, már alkalmazta is (bennünket utánozva) a „Jó napot kívánok!”, „Viszont látásra!”, … formulákat, ha például üzletben jártunk. Onnantól kezdve pedig, ha vásárlósat, utazósat, orvososat, … játszottunk, magázódtunk.

Csak nem áll a szájára, mivel még az iskolájában is olyan emberekkel találkozik, akik szerint az illem nem egyenlő a magázódással (szerintem sem).

Ez most, azért íródott meg, mert találkozott egy banyával idősödő nővel, aki gorombán rámordult, hogy „Nem szia! Csókolom!”

Én pedig a banyára idősödő nőre, „Dehogy csókolja!”

Mert, ha már szükségét érzi annak, hogy illem oktatásra adja a fejét kisiskolásoknak, legyen tisztában azzal, hogy „csókolommal” férfiak/fiúk köszönnek nőknek. Tudom, hogy másképp terjedt el, de én akkor sem szeretem, és nem is engedem, hogy Zs. használja, mert ne „csókolgasson” idegeneket. Tökéletesen megfelel egy gyerek szájából is a „Jónapot kívánok!” és társai(, mert nem tegeződési forradalmat akarok kirobbantani).

Egyébként ezzel a bejegyzéssel nem az akarom kifejezni, hogy idegenek ne szóljanak rá az én gyerekemre, mert nemegyszer előfordult már, és nem lett belőlem fúria, mert valóban helytelen volt, amit tett. Csak ugye a hangnem és a tartalom, ami nem mindegy…

2011. március 23., szerda

Tegnap...

... előzetes bejelentés nélkül nekiindultunk meózni a Tavaszt, kedvenc arborétumunkban. Az eredmény lehetne tavaszabb is. Alig láttunk rügyeket, sőt még csak rügyecskékbe is alig botlottunk.

Ellenben az állatsereg szorgalmával kapcsolatban csak és kizárólag legekkel lehet nyilatkozni.

A kórus már beénekelt, nem lankad, teli csőrből élteti a természetet, fészket épít/javít, párt keres, így nem volt alkalmuk még egy fotó erejéig sem pózolni. Ellenben mi is szorgalmasak és türelmesek vagyunk, így egy fa doktort sikerült munka közben lencsevégre kapni:





A mókus is csak egy „Ne zavarj! Dolgozom, nem látod?” pillantást vetett ránk, majd kúszott tovább a fa csúcsa felé, hogy onnan halált megvető bátorsággal szökkenjen tovább, szomszédos fáról, szomszédos fára.




Egy pillangó berozsdásodott szárnyait próbálgatta:



És végül egy kivétel, aki erősíti a szabályt. Esetleg példaként akar szolgálni rügyezés ügyben:


2011. március 21., hétfő

A Víz napja, március 22.

Két könyvet vettünk elő a témában a napokban.

Vitéz Annamária: Tündéri történetek az erdőről témába vágó fejezeteit



A patak tragédiája
A madarak pusztulása
A patak tisztulása
Kirándulás a folyónál
Hová lett a nádas?
A megoldás

A másikat pedig még én kaptam gyerekkoromban, viszonylag nagybetűs, szellős sok képpel.  Steve Pollock és Peter Wingham: Veszélyben a világunk sorozat A víz  című része (Magvető Kiadó) .



Ez már csak antikváriumban vagy könyvtárban található, de szerintem mindenképpen figyelemre méltó könyv.

2011. március 20., vasárnap

Színeznivaló közlekedési táblák

Majdnem beletört a bicskám a táblák egyenkénti küldésébe. Csoportosan pedig azért nem küldtem, mert úgy könnyen felkerülhet az ember nem kívánt levelezési listákra. Én pedig nem szívesen venném a lelkemre, hogy miattam valakit is reklámokkal bombázzanak.

Így az újabb táblákat és KRESZ-szel kapcsolatos dolgok linkjét már a bejegyzésekben teszem közzé.

A mostani táblás színezőre a CanadaHun fórumának Gyereksarkában bukkantam rá, teljesen véletlenül. Ennek én a későbbiekben, a társasjátékban szánok szerepet, de addig is megosztom veletek. Nagy méretben, egyben letölthető INNEN.

Itt pedig kis méretben:




2011. március 19., szombat

Vizes kísérlet a Víz napjára II.

Ehhez levendulás fürdőolajat, pipettát, és 3 pohár vizet használtunk:

az egyikben nagyon hideg víz,
a másikban szobahőmérsékletű víz,
a harmadikban pedig forró víz volt.

Egymás mellé tettük a fenti sorrendben a poharakat, megvártuk, hogy a víz „megálljon” majd pipettával (a kísérletezős játékból van:) ) sötétlila levendulás fürdőolajat cseppentettünk bele, úgy, hogy minél kevésbé bolygassuk fel a vizet.

Tádáám! A víz és az olaj elkeveredett egymással, anélkül, hogy megkevertük volna. A melegebb vízben gyorsabban, mert

a víz részecskéi mozognak. Minél melegebb a víz annál gyorsabban.

Persze a levendulás olaj helyett tinta, vagy más színes folyadék is megteszi.

2011. március 17., csütörtök

Vizes kísérlet sorozat, a víz napjára hangolódásul


A kísérletek először „varázslatként” fordultak elő nálunk, most pedig már együtt keressük a miérteket. Írtam már a Clementoni/Patnik kísérletezős sorozatáról, az például nagy segítség ebben. Mondjuk a kisebb dobozokban csak pár kísérlet van, és általában az is fedi valamelyik nagy doboz tartalmát, vagy könnyen elkészíthető házilag.

Biztos forrásból tudom, hogy a Nyuszi például hozni fog egyet. A Zs.-re fordítandó csoki tojásokból jó párat el kellet rá cserélnie:).

A víz egyébként hálás kísérletezős téma, mert kéznél van :).

Most a Víz napjára készülődve, vele kísérletezgetünk. 

Az első vizes kísérlethez víz kell és fecskendő. Zs. Doktor Katica készletébe vettem még régen kiegészítésül egy fecskendőt, de kipróbáltuk a Baby Panadolhoz adott fecskendővel az is jó volt hozzá.
Mondjuk minél nagyobb a fecskendő, annál látványosabb.

A fecskendőbe feléig szívjunk fel vizet, majd nyomjuk ki belőle a levegőt, ha került bele. Fogjuk be a lyukat, majd húzzuk fel a dugattyút.

Tádááám! A víz máris felforrt!

Nálunk a neheze ezután jött, amikor Zs. Közölte: Ez nem forr, mert nem forró. :)

Fizikaórán az a folyadék forr, aminek a belsejében megindul a buborékképződés. Ez pedig minél alacsonyabb a légnyomás, annál hamarabb kezdődik. Amikor a dugattyút hátrahúzzuk csökkentjük a víz körüli légnyomást, annyira, hogy már szobahőmérsékleten is forr.

2011. március 16., szerda

Sándor, József, Benedek

Az egyik kedvenc jelesnap sorozatunk. Így alaposan körbejárjuk minden évben.

Sándor, József, Benedek esetleges késlekedésének története:



Ugyanez a történet Péter Erika által versbe szedve:


Péter Erika
Sándor, József, Benedek meséje
Márciusi zsákbamacska
Sándor, József neve-napja.
Utánuk jön Benedek,
s ha nem hoznak meleget,
megvan annak az oka!
Erről szól e fabula:
Szent Péter – egy zsákba kötve –
meleget küldött a földre.
A csomagot Sándor vitte,
de kifáradt, míg cipelte.
– Hűű meg ha! – csak lihegett,
úgy vitte a meleget.
Pihegett és szuszogott.
A Tejútra így jutott.
Talált ott egy kedves kocsmát,
beült hát, hogy oltsa szomját.
Letette a meleget,
de biz’ ott feledkezett.
Szent Péter csak várta-várta,
célba ér-e végre zsákja.
Szalasztotta Józsefet:
– Segíts, vidd a meleget! –
Ebből ugyan nem lett semmi,
ketten kezdtek inni, enni.
Ugyanígy járt Benedekkel.
Nem haladtak a meleggel.
Ivott a három cimbora,
kifogyott a kocsma bora.
Szent Péter már hívta Mátyást,
mert nem tűrte a lazsálást.
– Ami sok, az bizony sok,
Mátyás fogd a korbácsot,
ha nem lódul mindegyik,
csihi-puhi jár nekik! –
Sándor, József, Benedek,
ihatott már eleget.
Megijedtek Mátyástól,
s még inkább a korbácstól.
A meleget kicsit nyögve,
rögtön vitték le a Földre.
Azóta mindenki tudja:
jön a meleg márciusra!

2011. március 14., hétfő

Ha szerkesztenék egy olvasókönyvet szülőknek… II.


Sánta Ferenc
Kicsik és nagyok


Ketten játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert első fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt idősebb nyolcesztendősnél.
A fiú egy fadarabbal négyszöget rajzolt az agyontaposott földre, három, négy méter lehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis játék baba lapult. – Azt szeretném, ha először az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmos a kicsi, alig tudja nyitva tartani a szemét.
A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe.
– Csak beszélsz összevissza!…
Az egyik vonal mellé három vonallal berajzolta az ágyat.
– Most az asztalt… – mondta a kislány.
– Azért is a kályhát rajzolom be először, s legközelebb a bútorokat, és csak azután a falakat…
Továbblépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat – szekrényt, kályhát és a többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot.
– Menj, és kösd meg a kutyát!
A kis kuvasz körülöttük lebzselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordított fejjel tekintett fel.
– Gyere, Bodri… most mást játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz. – Az egyik fához vezette, és gyors ujjakkal hozzákötötte.
– Jaj, istenem, milyen késő este van már, és az én emberem még mindig nincs idehaza, a kicsit sem fektettem még le, istenem, de szerencsétlen vagyok!…
– Kész? – kérdezte a fiú.
– Megyek már, megyek…
A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra megállt, és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebre dugott kezekkel nézte.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk…
Az ágyhoz lépett, és óvatosan lefektette a babát.
Melléje térdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva melléje dőlt.
– Jaj, a derekam, sohasem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal, apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az ő csillagának…
Cirógatta a gyermek arcát, aztán a haját. A baba szemei kékek voltak, bután bámultak az égre. A szájáról lekopott a festék, csak itt-ott ült egy piros foltocska. A fiú megfordult, és úgy, ahogy volt, zsebre dugott kezekkel, a kerítéshez ment. Hátát nekivetette a deszkának. A kutya magasra vetette a farkát, fejét egészen oldalt fordította, és a fiút nézte.
– Öreg Bodri – szólt rá a gyerek. – Mindjárt elengedünk, de te elcsavarogsz, ha nem veled játszunk… Rántsd meg a kötelet!
A kutya felcsaholt, és jobbra-balra ugrálva rángatni kezdte a kötelet.
– Én édes Istenem! Istenem, mikor szabadítasz már meg… – hallatszott a kislány motyogása a játék szobából. A fiú odatekintett. Kezét kivette a zsebéből, és kiegyenesedett. Kigombolta végig az ingét, két tenyerével beletúrt a hajába, fejét hátravetette, és szemét az égnek emelve felkiáltott.
– Huuu… keserves Isten… – és tántorgó lábakkal, erre-arra dülöngélve megindult a szoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyta, felordított.
– A keserves világ… fuj, betyár Krisztus!…
– Édes istenem, Szűz Máriám… – mondogatta a kislány, és összetette a tenyerét, mintha imádkozna. Aztán felemelkedett, és a baba fölé hajolt.
– Aludj, egyetlenem… nincs semmi baj!
– Hejjj… – Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát.
– Nyisd ki!… – kiáltotta a szoba felé.
A kislány felemelkedett, arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyitott ujjai közül figyelte a fiút.
– Nyisd ki!… Bezárta, a jó istenit… Nyisd ki az ajtót, te!…
A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt vonalat.
– Jaj, dehogy zártam… Dehogy zártam…!
– Ott dögölj meg, ahol vagy… – tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielőtt belépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta.
A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett.
– Megint a szekrényen jössz be…
A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak… – Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már…
– Jaj, teremtőm – mondta a kislány, és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz.
– Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred…
– Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj…
– Ne kiabálj, az isten szerelmére… Gyere, levetkőztetlek…
– Mars!…
– Segítek, csak ne kiabálj… felébred a kicsi… gyere szépen.
Egészen a fiú mellé lépett… Egymásra néztek. A leánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég, vagy akár a játék babáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani.
– Most akard levenni a kabátomat…
Kabát nem volt rajta, az ingéért nyúlt a kislány.
– Gyere, feküdj le…
– Feküdjek le, mi?…
– Jaj, istenem, miért teszel tönkre – aztán vékony gyermekhangja sírásba gördült. – Keserves, nyomorult élet!
Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjába temette, és zokogott. Ha valaki messziről hallja, azt hitte volna, felnőttnek a sírását hallja.
– Bőg! Aztán holnap végigjajgatod az utcát, hogy megvertelek…
A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni.
– Hagyj engem, hagyj engem…
– Fogd be a szád…
– Hagyj engem, hagyj engem…
A fiú odatámolygott hozzá.
– Elhallgatsz végre?…
Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét.
– A hajamat kell fogni – suttogta.
– Amióta levágták, nincs mit fogni rajta – suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt.
– Bánt az urad, mi? Részeg az urad?
Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított öklökkel védekezett.
– Eressz! – kiáltotta.
A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt.
A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek a homloka alatt, mintha odalopták volna.
– Fáj! – kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból.
A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen megszűkültek. Aztán elindult a lány után.
– Bestia…
A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábuk alatt felgyűrődött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat.
– A gyermek!
A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvágódtak a földön.
A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a leányra.
– Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni…
A hasára fordult. Karját a feje alá tette, és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehunyta a szemét.
A kislány megigazgatta a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre.
– Nincs semmi – mondta halkan –, nincs neki pénze – és kezébe temette az arcát.

2011. március 13., vasárnap

Baing virág


Ez a virág még akkor készült, amikor nem akart tavasz lenni. Most már akar, így a kertben is lesznek hamarosan virágok, de azért addig is megmutatom:



Zs. keresztelte el a virágot, és még sokadszorra is képes azon nevetni, hogy amikor kinyitja a gyufás skatulyát előugrik belőle a virág.

2011. március 10., csütörtök

Haverkodós hardware

Én: Kölcsön adod az egered?
Zs.: Igen, szerintem azt fogja kiírni a géped, hogy új haver.


2011. március 9., szerda

Azt hiszem…

…mindenkinek sikerült elküldenem a közlekedési táblákat, aki eddig

az előző bejegyzés hozzászólásai között, vagy
a bergamott@gmail.hu-n

megadta a címét, és rendszeres olvasóm. Ha valakit kifelejtettem, kérem szóljon.

2011. március 7., hétfő

Közlekedési táblák I.

Az itthon telelő madarak után Zs. figyelme a közlekedés/közlekedési táblák felé fordult, így újabb memóriakártya sorozatot indítok, a „Közlekedési táblák”-at. Ehhez egy „Közlekedj biztonságosan” munkacímmel ellátott társasjáték is körvonalazódik, az lesz a sorozat befejező része.

Ezt a sorozatot azokkal osztom meg, akik a rendszeres olvasóim, vagy azok lesznek, és persze jelzik, hogy szeretnék.

Érdeklődés esetén az email-okat hétvégén kezdem el küldeni. A kis kép színvonala csalóka, a nagy minősége olyan, mint a madarasé.




2011. március 5., szombat

Novella

Sánta Ferenc
Isten a szekéren
Amikor a paraszt majdnem a dombocska tetejére érkezett a szekerével, akkor hátrapillantva, egy öregembert vett észre a szekér derekában. Egyedül tartott hazafelé, útközben senkit nem vett fel, az öregember mégis ott ült a szekéren, a háta a szekéroldalnak vetve, a lábai elnyújtva, az ölében tarisznya.
– Nocsak! – mondta a paraszt, és rátenyerelve az ülésre, egészen hátrafordult. – Hogy kerül maga az én szekeremre?
Az öregember – lábán ormótlan bakancs, a fején simléderes sapka, amilyent a munkások viselnek leginkább, fehér ing, a nyakán kétgombolós, mint a falusiaknak, a vállára vetve a szürke, viseltes kabát – felemelte a tekintetét, zavartalanul nézte végig a parasztot kalapjától a cipőjéig, aztán szó nélkül elfordult tőle, és egykedvűen szemlélte tovább az út szélén futó bokrokat és mögöttük a zöld kukoricatáblát.
A paraszt felemelte a hangját.
– Magához szólok, öregapám!
Abban a pillanatban a lovak áthaladtak a domb tetején, és a lejtőre érkezve megszaladtak a szekérrel. A paraszt a gyeplőhöz kapott, két kézzel húzta be a hasához, aztán oldalt hajolva – csitítva a lovakat közben – rácsavarta a féket a kerékre. A lovak megcsendesedtek, a szekér csikorogva, nyöszörögve követte őket. A paraszt megfordult – de a szekér üres volt, az öregember eltűnt róla, mintha ott sem lett volna.
– Nocsak! – nézett körül a paraszt.
Csend volt mindenfelé, az égben madarak, a bokrok fölött pillangók, nagy nyugalomban az egész táj, de embernek sehol nyoma, ameddig a szem ellát. A paraszt megnézte az üresen maradt szekeret, a szemöldöke felszaladt a homlokába, aztán kiköpött az útra, és visszafordult a lovaihoz.
– No! – mondta. – Csak csendesen…
A lovak leereszkedtek a dombról, végigügettek a laposon, aztán poroszkálva érkeztek, a paraszt koppanást hallott a háta mögött, aztán megreccsent a szekéroldal is. Megfordult, és ott látta maga előtt az öregembert, amint tarisznyáját az ölébe rakva, felemelt karral nyújtózkodik, és behunyt szemekkel mélyet, hatalmasat ásít.
– Hé! – kiáltott az öregemberre.
Odakapott ostorához, átvette a gyeplőt a másik kezébe, ismét rátenyerelt az ülésre, és megfordult egészen.
– Mit bolondozik maga itt velem?
Abban a pillanatban – minden pontosan úgy, mint az előbb is – a lovak áthaladva a tetőn, lejtőre jutottak, és megszaladtak a szekérrel, zörgött, döccent lefelé a szekér. A parasztnak alig volt ideje, hogy visszaforduljon, megmarkolja a gyeplőt, becsavarja a féket.
– Hó, te hó!
Mire visszafordult, az öregember eltűnt a szekérről, sehol egy lélek a közelben, bokor nem rezzen, kukorica nem zörren, eltűnt az öreg, mintha ott sem lett volna.
– A nyavalya, aki megeszi!… – nézett körül a paraszt.
Szaporán pislogott, a kalapot feltolta a homlokából, és felemelkedve az ülésről, mindkét kezével rátenyerelt, úgy pislogott körül a vidéken.
– Megbolondultam… – mondta, és nézte az üres szekeret.
Amikor áthaladva a laposon, újra dombhoz érkeztek, akkor leugrott a szekérről, a gyeplőt a karjára akasztotta, kezébe vette az ostort, és a kalapot behúzta a homlokába. A kerék mellett lépdelt, nem fordult hátra, de a szeme szaporán járt körül a vidéken, és keményen markolta az ostort.
A lovak kaptatni kezdtek, és alig haladtak valamennyit fel a domboldalon, amikor a szekér derekából mocorgás hallatszott, és gyönge, fáradt sóhajtás, mint amikor letelepedve, helyére talált valaki.
A parasztnak megnyíltak a szemei, aztán lehunyta őket.
– Megbolondultam! Bizony isten, megbolondultam… – mondta és megállt. Megrándult karján a gyeplő, a lovak tettek még pár lépést, aztán megálltak. Megcsusszant a szekér, megfeszült a szerszám a lovakon.
– Megbolondultam… – mondta ismét a paraszt, aztán lassan, egészen lassan megfordult, s amikor szembe került a szekérrel, akkor ugyanolyan lassan felnyitotta a szemét.
Az öregember ott ült a helyén, ölében a tarisznya, rajta a kenyér, a kezében is egy kis darab, falatozott, és nagy nyugalommal nézett vissza a parasztra. Lábai kikandikáltak a szekérből, a bakancs fölött fehér kapcájának a csíkja, fölötte szürke, rojtosodott nadrág.
– A betyár szentségit… – mondta a paraszt, egészen száraz, elrekedő hangon.
Az öregember megtörte a kenyeret, és új falatot vett a szájába. Rápislogott a parasztra, aztán elfordult tőle, és nyugodtan nézett maga elé, az öreg emberek zavartalan, elmerülő tekintetével.
Telt, finom arca volt, de barna, mint a napon járóké. Csontjai erősek és kemények, simára feszítették a bőrt, mely a szemek sarkában apró ráncokba gazdagodott. A szája szelíd volt, mint a gyermeké, de két oldalról, mintha belevéstek volna, két mély, igen mély és erős vonás. A homloka magas és barázdált. Az öklei nagyok és átfonva az erek húrjaival, mint a parasztoké.
Felpillantott.
– Nem mehetnénk tovább?
A paraszt beakasztotta a gyeplőt a helyére.
– Azt kérdeztem, hogy kicsoda maga?
Az öregember sóhajtott, és maradék kenyerét visszatette a tarisznyájába.
– Rosszul emlékszik, mert nem kérdezte!
– Most kérdezem, hogy kicsoda maga?
Az öregember elkötötte a tarisznyáját, elhelyezte maga mellé a deszkára, aztán ránézett a parasztra, és azt mondta,
– Én vagyok az Isten!
Ott hagyta a tekintetét egy kis ideig a paraszt arcán, aztán elfordította az arcát a nap felé, és lehunyta a szemét.
– Mennyünk tovább!
A parasztnak tátva maradt a szája. Nézte az öregembert. Aztán feltolta a kalapot a homlokából, eltörölte a bajuszát, és összefogva az ostort, odalépett a szekér oldalához. Rátámaszkodott a szekérre. Egyik szemét behunyta, és csendesen így szólt.
– Ha nem sértem meg vele – nem mondaná meg még egyszer, hogy kicsoda maga?
Belógatta az ostort a szekérbe az öregember mellé.
– Szívesen – mondta az öregember, továbbra is hunyt szemekkel fordulva a napba. – Én vagyok az Isten!
– Aha…! – mondta a paraszt.
– Így van! – mondta az öregember.
– Mármint… az Isten.
– Az…
– Az Úristen…!
– Így is mondják! – mondta az öregember.
A paraszt rátette az állát a karjára – ott nyugodott a karja a szekéroldalon –, és megcsillant a szeme. Megtelt lassan derűvel az arca, és csendesen mondta, hangsúlyozva minden szót.
– Ez is valami! De… ha maga az Isten, akkor mit gondol, hogy én ki vagyok?
Az öregember felnyitotta a szemeit. Oldalt fordította kicsit a fejét, és rápillantott a paraszt arcára. Aztán visszafordult, és lehunyta újból a szemét.
– Maga… – mondta – Sánta Ferenc!
– No! – emelte fel gyorsan az állát a paraszt.
– Nem így van? – kérdezte az öreg.
A paraszt megsápadt.
– Maga azt honnan tudja?
– Mondtam: én vagyok az Isten!
– Az Isten?…
– Az Isten!
A paraszt behajolt a szekérbe, a fejét odatolta egészen az öregember arcához, aztán visszahúzta, és úgy nézte az öreget.
– Maga nem idevalósi! – mondta, és nézte egyre nagyobbra táguló szemekkel az öregembert. – Nem mehetnénk? – kérdezte az öregember.
A paraszt hátralépett, behunyta egy pillanatra a szemét, aztán ránézett az öregre.
– Hát… felőlem mehetünk éppenséggel!
Megvonta a vállát, és bizonytalanul vissza-visszapillantva előrement, kézbe vette a gyeplőt, és egyre odapillantva az öregemberre, felült a szekérre. Megcsapta a lovakat, és a szekér elindult.
„Kettőnk közül valaki hazudik – gondolta –, vagy én, vagy ő, de valaki megbolondult máma kettőnk közül. Honnan tudta a nevemet, ha soha nem láttam, olyan bizonyos, hogy nem láttam soha, és hogy nem erre a vidékre való, mint amennyire bizonyos, hogy itt ülök ezen a szekéren!”
– Nem ülne előre? – fordult hátra. – Tudja, ha megered a szekér itt a lejtőn, akkor igen erősen ráz, és nem hiszem, hogy jót tenne magának!
Az öreg nem nézett fel.
– Igaza van! De én inkább előremegyek a domb aljába, és ott várom, amíg leereszkednek…
„Így tűnt el az előbb is! – gondolta a paraszt. – S ha most előreengedem, akkor soha nem tudom meg, hogy kifajta szerzet, mert megteheti, hogy nem jön vissza…”
– Üljön csak előre! Megtartom a lovakat, és olyan szépen ereszkedünk majd, mintha vízen járnánk… Na, jöjjön csak!
Fel is állt, és húzta is már a pokrócot maga mellé, odaengedve a javát az öregnek.
– Na, jöjjön szépen…
Az öreg csendes szusszanással felemelkedett, kezébe vette a tarisznyáját, és átlépve az ülésen, letelepedett a paraszt mellé.
– Nagyon szeretem a tavaszt! – mondta
– Hát… – nézett rá oldalról a paraszt – szép is az, bár mindig ilyen idő lenne…
– Nem lehet! – mondta az öregember.
– Nem?
– Nem!
A paraszt ránézett: úgy mondja, mintha csakugyan rajta múlna, hogy lehet-e vagy sem! Egyébként igen nagy nézése van! Akkora, hogy ilyent még nem is láttam! A szava is komoly, és olyan a hangja, mint a nagyharang, megtelik vele az ember. Még meglehet, hogy valóban ő az Isten!
Megcsapta a lovakat.
– Mondja… igazat beszél maga?
– Hogy érti?
– Hát… hogy maga az Isten!
Az öregember ránézett. A szeme tiszta volt, és szomorú.
– Én vagyok!
Elnézett aztán a lovak fölött, és csak nézett előre, mintha egyedül lenne, és se paraszt, se szekér, se világ körülötte.
„Nagyon szomorú! – gondolta a paraszt. – Annyira szomorú volt a nézése, amikor a szemembe pillantott, hogy nem illik hozzá hazugság. Én viszont eszemnél vagyok, nem bolondultam meg, így hát mégiscsak ő az, aki hazudik!”
Elővette a dózniját, és cigarettát sodort magának. Rágyújtott, elfújta az első füstöt, közben oda-odapislogott az öregemberre. Aztán beakasztatta a gyeplőt a kerékvillába, és átvetve a lábát az ülésen, szembe fordult az öreggel.
– Figyeljen rám! – mondta.
– Igen!
– Látja itt előttünk az utat?
– Látom! – mondta az öregember.
– Hát ha látja, akkor jól figyeljen rám és arra, amit mondok! Csináljon itt nekem egy szakadékot, itt előttünk az úton, aztán simítsa is vissza olyannak, amilyen volt, hogy továbbmehessünk rajta! Érti, amit mondok?
Az öregember feljebb emelte a fejét.
– Szakadékot?
– Igen!…
– Nagyon akarja?
– Én igen – de maga, mit szól hozzá?
Az öregember a parasztra fordította a szemét. Barna tekintete volt, és mély, mint az erdők. Nyugodt, fáradt tekintettel nézett a szemébe.
– Én? Semmit… Legyen, ha akarja!
Megemelve a lovak fölött, az útra vetette a tekintetét.
– Így gondolta?
A lovak előtt húsz-huszonöt méterre hatalmas reccsenéssel megszakadt a föld. A partok távolodtak egymástól, szakadtak egymástól a rögök, az útszéli fák és bokrok egymás után tűntek el a szakadó mélyben, egy nagyobbfajta tölgy pillanatnyi időre hanyatt dőlt, aztán roppanó ágakkal, megborzolt fejjel, gyökereit magasba emelve bukott alá. A domboldal, mely magasra emelte arrább az utat, nyöszörögve, jajgatva roppant darabjaira, és végül egyetlen suvadással tűnt alá, nem hagyva maga után, csak a semmit.
– Így gondolta? – kérdezte ismét az öregember. – Csukja össze gyorsan! – kiáltotta a paraszt. Két kézzel kapaszkodott a szekér oldalába, a füleit betöltötte a föld és a levegő szüntelen nagy dörgése és morajlása. – Gyorsan! Csukja össze gyorsan!
– Így gondolta?
– Így! De csukja már!…
– Legyen! – mondta az öregember, s mire a paraszt az ijedten hőkölő, ágaskodó lovakat kézbe fogta, már ott zöldült minden újra a maga helyén, a nap megszórta fényével a fehér utat, és zöldellt arrább a domb is nagy békességben.
– Indulhatunk? – kérdezte az öregember.
A paraszt leugrott a szekérről, előreszaladt a lovakhoz, csitította, simogatta őket. Közben ráemelte a tekintetét az öregemberre. Eltörölte a homlokát a karjával, megigazította a szerszámot az állatokon, végül visszatért a szekérhez. Nézte az öregembert, és miközben gyönge, meg-megrebbenő mosolygás indult az ajkáról, és terült végig lassan az egész ábrázatán, leemelte a kalapját. Elsimította a tenyerével a haját, és így szólt;
– Ne haragudjon! Nem akartam megbántani…
– Nem történt semmi… – mondta az öregember. – Üljön vissza a helyére, és menjünk tovább!
A paraszt járatta egyre a tekintetét az öregemberen, aztán visszatette a fejére a kalapját, és míg kézbe vette a gyeplőt, azt mondta.
– Nem ilyennek gondoltam! Olyan, akár az öregemberek minálunk… Szakasztott úgy néz ki!
– Menjünk! – mondta az öreg.
A paraszt fellépett a szekérre, valamivel távolabb húzódott az ülésen, és rászólt a lovakra.
– No, te Lámpás, Bogár…
Oldalról ránézett az öregre. Ott ült mellette, a feje megereszkedve, és a szemei lecsukódtak. A kabátja – régi, kopott jószág – meglebbent a vállán, a tarisznya az ölében, nagy barna, eres kezei ott nyugodtak rajta.
– Nagyapámat ismeri? – kérdezte a paraszt.
– Hogy?
– Azt kérdeztem, hogy nagyapámat ismeri-e? Régen meghalt már, gyermekkoromban…
– Ismerem… Szerettem is nagyon!
– Szerette? Hát… nem nagyon vettük észre!
– Mindegy!
– Micsoda mindegy?
– Minden! Minden mindegy!
– Úgy gondolja?
– Úgy!
A térdére könyökölve – az álla a tenyerében – nézett maga elé, a szekér alá szaladó földre. A tenyere nyomán felgyűrődött az arca, két szeme egészen megszűkült a feltolakvó bőrtől. A két válla magasra és előrebillent, a nyaka barna, mélyen barázdált, őszbe vesző haja meggyűrődik, megborzolódik a kabát gallérján.
„Igen szomorú – gondolta a paraszt –, de nem olyan öreg, mint gondolta volna az ember, Ilyen kiállással a mieink még megfogják a kapát, a többsége még a kaszát is…”
Az öreg megszűkült szemekkel nézett előre, el a lovak fölött. Tenyerét elvette az arcáról, feje az állán támaszkodott a mellére, két kezét összefonta a tarisznyán. Előregörbült a válla, valósággal kisebb lett az egész alak, mint annak előtte volt. A paraszt meglebbentette az ostort, és amikor ügetésbe fogtak a lovak, akkor szétnézett a napfényben fürdő világban. Apró szellő járt, fecskék cikáztak, veréb rebbent az út porából, és csend szerteszét, mindenfelé.
– Ferenc! – hallotta maga mellett.
– Itt vagyok!
Az öreg nem mozdította a fejét, ugyanúgy nézett maga elé meghajtott, megereszkedett arccal.
– Ferenc!
– Igen!
– Ugye… magának két szobája van?
– Annyi…
– Azt szeretném, ha az egyikben megaludhatnék reggelig… Reggel aztán mennék tovább…
Ránézett a parasztra. A szemei megrebbentek, előbb a szemébe nézett a parasztnak, aztán lehullott a tekintete az arcára, onnan pedig a paraszt szürke ingére. Felnyúlt a kezével, és a maga fehér ingén meggombolta a gallér két gombját.
– Csak reggelig! Aztán mennék is már tovább. Csak erre az egy éjszakára!
A paraszt lassan visszafogta a lovakat, egészen vissza, míg lassú, egészen lassú lépésben mentek már. Akkor beakasztotta a gyeplőt, elővette a dózniját, felnyitotta, papírt szedett, és megszórta dohánnyal. Mikor bekattintotta a doboz fedelét, és kihúzva a derekát, visszatette a nadrágja zsebébe, akkor azt mondta.
– Maga… addig marad énnálam, ameddig akar!
Aztán gyufát vett elő, rágyújtott, és eldobva a gyufát, rászólt a lovakra.
– Na, szedd a lábad!…
Felzörgött a szekér, és nyomában gyönge kis felhőcskében magasra lebbent a por. Csendesen odafordult az öreghez.
– Régen jött el?
– Nem! Nem olyan régen…
– Látja… nem vettem észre, hogy eljött!
– Mindegy! Nemcsak maga… más sem vette észre!
– Így van!
Az öreg legyintett, aztán lehunyta a szemeit. Fejét kissé féloldalra hajlította, rá majdnem a vállára. A tarisznyát erősen megmarkolta, átkulcsolva az ujjaival. A paraszt ránézett, közelebb ült, mintegy megtámasztotta az öregnek a vállát. Aztán így szólt.
– Figyeljen rám! Most már végig egyenesen megyünk egészen hazáig, nem ráz majd a szekér. Hátrateszem a pokrócot, maga pedig feküdjön rá szépen…
– Gondolja?
– Csinálja csak úgy, ahogyan én mondom magának! Úgy fogja majd érezni magát, mintha hintóban lenne…
Az öreg felemelkedett, ölébe szorította a tarisznyáját. A paraszt megállította a lovakat, hátralépett, és eligazította a pokrócot a deszkákon.
– Feküdjön csak szépen…
Leugrott a szekérről, és a lécek között átnyúlva még egyszer eligazította a pokrócot. Az öreg átlépett az ülésen, és megkapaszkodva egészen hátrament a szekér végébe, aztán lassan végigfeküdt a pokrócon. A paraszt a feje alá tette a tarisznyáját.
– Várjon még… – mondta.
Levette a kabátját, és összehajtogatva azt is a tarisznyára helyezte az öreg feje alá.
– Úgy! Így már egészen jó lesz!…
Gondosan eligazította az öreg feje alatt a kabátot. Aztán szó nélkül állt a szekér mellett, és nézte az öreget. Annak lecsukódtak a szemei. A nap meghintette a barna, barázdált arcot. Az ajkai körül mély árnyékot vont a két barázda. Ahol a kemény csontok magasra feszítették a bőrt, ott megcsillant a napfény lágy, puha fénnyel. A szempillák – a keményre, egészen keményre fogott és összerándult szemöldök fölött – könnyű árnyékot vetettek az arcra.
– Feküdjön nyugodtan! – mondta a paraszt, és a kabátnak a szárnyát, mely lehullott a nyugvó testről, gyönge és óvatos mozdulattal ráhajtotta az öreg mellére.
– Olyan ágyat vetünk majd magának, hogy a fészek sem különb!
Fellépett a bakra, és szorosan fogva a gyeplőt, amilyen lassan csak lehet, elindította a lovakat. Úgy, állva tartotta meg őket, és csak akkor ült le a helyére, amikor látta már, hogy nyugodtan és egészen lassan lépegenek.
Amikor hazaérkezett és a megnyitott kapun befordulva, a ház elé állva, leugrott a szekérről, az asszony már ott állt az ajtóban, és jött kifelé, az udvarba.
– Készíts vacsorát, és vess ágyat a szobában! – mondta a paraszt.
Az asszony állt, és nézte a szekéren az öregembert.
– Hát ez meg kicsoda, te? – kérdezte.
A paraszt az asszonyra nézett, aztán a szekérre… Jobbra lépett tétován, aztán balra. Aztán előretolva a kalapját, levette a fejéről, egy darabig megint erre-arra nézelődött, és azt mondta végül.
– Ez… maga az Atyaisten!
Az asszony kacagni kezdett.
– Ó, te… bolond, te!
S mert az öregember fent a szekéren már felállt, és készült lelépni az udvar porába, odafordult hozzá, és azt mondta az asszony.
– Tessék csak, kerüljön beljebb mihozzánk!

Északnyugatnak húznak a fecskék

Tegnap Zs. örömittasan sikongatott: „Anya, jaj, anya!”, majd forgolódott, hadonászott, az orra alatt dúdolt. Végül széles mosollyal közölte:

„Északnyugatnak repült a fejem felett egy villásfarkú fecskemadár.”

S, hogy mit dúdolt, forgolódott, hadonászott?



100 Folk Celsius : Észak


Nem baj ha a kisgyerek, tisztában van azzal
Hogyan nem fog eltévedni éjszaka vagy nappal
Iránytűvel kezedben semmi baj nem érhet
Észak felé fordulva mondhatod a verset

Előttem van észak, hátam mögött dél
Balra a nap nyugszik, jobbról pedig kél
Előttem van észak, hátam mögött dél
Balra a nap nyugszik, jobbról pedig kél

Hogyha nincsen iránytűd, segít a természet
Alaposan figyeld meg a környező vidéket
Ha találsz egy magányos fát, járd körül a törzset
Csak észak felé mohás a törzs, mondhatod a verset


Előttem van észak...

Egyszer kérd meg apukádat, ha leszáll az este
Mutassa meg merre van a Göncölszekerecske
A hátsó két csillagjával egy vonalban látod
A nagy fényes sarkcsillagot északon találod

Előttem van észak...

Tavasszal a vadludak észak felé szállnak
Ősszel délnek tartanak és vígan kiabálnak
Ha már te is megtanultad a tájékozódást
Együtt énekeljük el az ismerős mondókát


Előttem van észak...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...