Madárból elsőnek olyat akartam kitenni, aki frissiben visszaérkezik, de micsoda hálátlanság lett volna tőlem azok a madarak felé, akik végig itt voltak velünk. Hát nem? Így a tavaszi madarak sorát kezdje egy kedvencünk a feketerigó!
Lázár Ervin
A nagyravágyó feketerigó
A feketerigó a ligetben élt. Sárga csőre volt, ragyogó
cipőgombszeme – és persze fekete volt, mint a szurok. Azért is hívják
feketerigónak.
Nem tudom, ki hogy van ezzel a színnel. Nyilván van, akinek
nem tetszik, mert hiszen a narancssárga sokkal vidámabb, a türkizkékről és a
meggypirosról nem is beszélve. De aki jobban odafigyel, annak a fekete is tetszik,
ebben bizonyos vagyok. Hiszen annyiféle fekete van. Kékesen fénylő fekete, puha
fekete, éjfekete, játékos fekete, meleg fekete és ki tudja, még hány.
A feketerigó fénylő fekete volt.
És nem tetszett neki a fekete szín.
Se fénylőn, se puhán. Dühösködött. Egy darabig még csak nem
is fütyörészett – mert még vidámnak gondolná valaki. Azt mondogatta mérgesen:
„Csk, csk, csk!” Olyan szép piros tollakat akart, mint a vörösbegyé, zöldeket,
mint a gyurgyalagé, fehéret, mint a kócsagé, s olyan cifrát, mint a papagájé.
Ezért volt dühös. Úgy hitte, ő a legrútabb madár a ligetben.
Bánata akkor vált mégis szívbe markolóvá, amikor a kisfiú
eljött a ligetbe, és azt mondta a madaraknak:
– Kellene nekem egy barát. Egy madár barát. Aki reggelenként
megkocogtatná az ablakomat, és mindennap megajándékozhatnám kenyérmorzsával meg
kölessel.
– Aha – mondták a madarak.
Egyedül az uhu mondta, hogy „uhu”. Talán azért, mert nem
szereti a kölest meg a kenyérmorzsát, de az is lehet, azért, mert mást nem tud
mondani.
A barátság nem könnyű dolog. Mert jó, a kisfiúnak szüksége
volt egy madár barátra. Csak hát olyan madár nélkül, akinek viszont éppen egy
kisfiú barátra lenne szüksége, ez nem megoldható. A madarak legtöbbjének volt
már barátja. A barázdabillegetőnek a szúriszarka, a gyurgyalagnak a szalakóta,
a gólyának a kanalas gém, a búbos vöcsöknek a bölömbika. Csak a macskabagolynak
meg a szürke varjúnak nem volt barátja, de ők igen mogorvák, nincs is szükségük
barátra.
Na és persze a feketerigónak sem volt barátja, mert
szégyellte a színét, s emiatt fönn hordta az orrát. Furcsa dolog, de így volt.
Mással is megesik: szégyell valamit, és azt hiszi, csak úgy tudja elviselni a
szégyenét, ha fönn hordja az orrát.
Így aztán nem talált barátra a kisfiú. Pedig ott lapult a
fűben a feketerigó, és azt gondolta magában: „Én szívesen lennék barátja ennek
a kisfiúnak. Nagyon szeretem a kenyérmorzsát meg a kölest. – S kis szünet után
még azt is hozzágondolta: – és a kisfiút is nagyon szeretem. – De mégsem mert
előbújni. – Éppen én kellenék neki – morfondírozott –, amikor ilyen csúnya
vagyok! Fekete!”
Barát nélkül ment el a kisfiú, igaz, majdnem sírva fakadt,
de megpróbálta a liget széléig visszatartani. Nem szeretett mások előtt sírni.
De azért a madarak észrevették, hogy lefelé görbül a szája, és nagyon
megsajnálták. Tulajdonképpen szerették a kisfiút. Akik barátokra vágynak, és
elgyalogolnak érte a ligetbe, azokat szeretni kell. Egyikük utána kiabált:
– Gyere vissza egy hét múlva!
Talán ha az öreg festőművész nem lakik a közelben, minden
másképp alakul. De ott lakott a liget mellett. Nagyon vidám, mosolygós öregúr
volt, csak éppen a szakálla volt furcsa, ezerszínű – mert abba szokta
törölgetni az ecsetjeit. A feketerigónak eszébe jutott a tarka szakállú festő
meg a sok szép festék, röppent egyet, s már ott is volt a festékesdoboz
mellett. „Majd ragyogok én egy hét múlva” – gondolta, s mivel a zöld
festékestubus volt a legközelebb, kifestette magát zöldküllőnek. Hát elég
furcsa zöldküllő volt, azt meg kell hagyni! Mert a zöldküllő nem egyszínű zöld
– és a csőre meg különösen nem az, de a kis feketerigó nagy buzgalmában még a
csőrét is zöldre mázolta. „Na, most jöhet a kisfiú” – gondolta, s úgy óvta
magán a zöld festéket, hogy egy hétig enni is elfelejtett.
Eltelt a hét, semmi különös nem történt, csak a tarka
szakállú festő pingált lila fákat meg lila mezőt – mivelhogy szőrén-szálán
eltűnt a zöld festéke.
Megjött a kisfiú, köréje sereglettek a madarak, biztatták:
– Ne félj, most lesz valaki!
– Én szívesen lennék a barátod – mondta ekkor elváltoztatott
hangon a zöldre festett feketerigó, és elősétált egy bokor mögül.
Hirtelen szóhoz sem jutott a sok madár, tátva maradt a
csőrük. A feketerigó (azazhogy zöldrigó, nem is tudom, hogy nevezzem) meg nagy
peckesen sétált a tisztáson, abban a hitben, hogy ő legszebb madár a ligetben.
A vándorsólyom ocsúdott fel elsőnek.
– Nicsak – mondta –, egy uborkamadár.
Nevettek, ahogy a torkukon kifért.
– Vagy netán egy nagyra nőtt szöcske – toldotta a búbos
banka, s szegény feketerigó legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.
A kisfiú is mosolygott, és szelíden, nehogy megbántsa ezt az
uborkamadarat vagy kicsodát, azt mondta:
– Ne haragudj, de én nem ilyen madárra gondoltam.
Huss – elröppent gyorsan a feketerigó.
„Cskcskcsk – korholta magát mérgesen –, mert ostoba módon
színtiszta zöldre kentem magam, pedig a zöldküllő nem is egyforma zöld. Kétféle
zöld is van rajta (mert a zöld sem egyforma, éppen úgy, mint a fekete), a feje
teteje meg piros, a szárnya vége meg fehér pettyes fekete. Na de majd
legközelebb. A jövő héten ügyesebb leszek.”
Hát nem sokkal lett ügyesebb! Hogy, hogy nem, az jutott
eszébe, hogy gólyának festi magát. Sok fekete meg fehér festéket kent magára,
és a lábát meg a csőrét pirosra festette. Eszébe sem jutott, hogy a gólya
legalább tízszer akkora, mint ő. Ki látott már ilyen pici gólyát, rövid lábút,
rövid csőrűt. (Arról nem is beszélve, hogy a hátán átütött a zöld festék a
fehéren!)
Ritkán látott a liget olyan viháncolást, mint amikor a
gólyának álcázott feketerigó odaállt a kisfiú elé.
– Te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte a kisfiú.
– Nem látod, gólya vagyok – mondta kicsit ijedten a
feketerigó, mert akkor már sejtette, nem nagyon sikerült ez a gólyává alakulás.
– Még hogy gólya! Talán golyhót akartál mondani – mondta a
gólya, és olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett hívni a mentőket.
Bizony ez a gólyahistória is csúfos véget ért, mert a kisfiú
nagy sajnálkozva megint az mondta:
– Ne haragudj, nem ilyen madárra gondoltam.
A feketerigó fél évre elbujdosott bánatában. Hiába jött a
kisfiú, hiába keresett madár barátot.
A feketerigónak meg fájt a szíve: „Hej, csak szebb madár
lennék, akkor biztosan barátjává fogadna a kisfiú!”
A kisfiú egyre szomorúbb lett.
– Most már az uborkamadár sem akar velem barátkozni –
mondta.
A madarak vigasztalni próbálták, de neki barát kellett
volna. Hogy lehetne megvigasztalni azt, aki nem talál barátra!
A feketerigó legalább olyan bánatos volt, mint a kisfiú, ha
nem bánatosabb. Magát is sajnálta, meg a kisfiút is. Magát talán egy kicsit
jobban.
Ezért aztán fél év elteltével elhatározta: újra próbálkozik.
De most már nagyon gondosan látott munkához. Egy teljes napig tanulmányozta a
sárgarigót. A sárgarigó a legszebb madár – gondolta –, még a latin neve is a
legszebb a madárnevek közül, úgy hívják, hogy Oriolus Oriolus (mert minden
madárnak van latin neve is). Eszébe sem jutott, hogy őt meg Turdus Merulának
hívják latinul, s az semmivel sem csúnyább, mint az Oriolus Oriolus. Talán még
szebb is.
És elkezdte magát sárgarigónak festeni. Egy hétig tartott a
festés, de ez aztán tökéletesen sikerült. A feketerigó olyan lett, mint egy
igazi sárgarigó. Talán csak az alakja különbözött kicsit a sárgarigóétól, de
ahhoz igazán jó szem kellett, hogy ezt észrevegye valaki.
Azon a héten is eljött a kisfiú barátot keresni. Nem
csüggedhetett, tudta, barátra kell találnia.
A sárgarigónak festett feketerigó elősétált a bokrok közül.
A madaraknak elállt a lélegzetük a gyönyörűségtől.
– Nicsak, egy csodálatos sárgarigó – mondták.
A kisfiú is elbámulva nézte a szép madarat, a szíve hangosan
dobogott. Csak az igazi sárgarigó gyanakodott. „Valami nagyon furcsa ezen a
madáron” – gondolta, és oda is szólt neki:
– Füttyents egyet!
– Nem füttyentek – mondta nyeglén a feketerigó.
Persze, hiszen a sárgarigó azt is ki tudja fütyülni, hogy
„Huncut a bíró” meg „Fütyül a rigó”, a feketerigó meg csak annyit tud: „Tiutu.”
Ez legalább olyan szép, mint a sárgarigó éneke, de mégis más. Én biztos vagyok
benne, hogy a sárgarigó nagyon szeretné néha azt fütyülni, hogy tiutu, de nem
megy neki. Ő csak azt tudja: „Huncut a bíró.”
Csakhogy megszólalt a kisfiú:
– Ne haragudj – mondta elszomorodva –, te valóban
csodálatosan szép madár vagy, de én egy másik barátra gondoltam. Láttam
valamikor egy nagyon kedves madarat. Nem volt ilyen tarka, mint te, de nekem ő
kellene barátnak. Az a madár fénylő fekete volt, csak a csőre volt sárga. Azt
hiszem, úgy hívják, feketerigó. Megértheted, hogy ki kell tartanom mellette,
hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja?
A feketerigó keserves sírásra fakadt, hullottak a könnyei,
mint a záporeső. A kisfiú nagyon megsajnálta.
– Miért sírsz? Ne sírj! – mondta neki.
– Azért sírok – zokogta a madár –, mert a feketerigó én
vagyok.
Ámulva néztek rá, nem akarták hinni, de akkor a madár
könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a gólya fehér és a zöldküllő
zöld színét – előtűnt az igazi fekete.
– Istenem, de buta madár vagy te – mondta boldogan a kisfiú,
fölkapta, és sokáig mosdatta a feketerigót a patakban. De a sok szín nem
egykönnyen jött le róla; amikor hazaindultak, még akkor is zöld, sárga meg
fehér foltok éktelenkedtek a madáron. Nem is volt olyan, mint egy igazi
feketerigó.
– Mit gondolsz, lekopik? Leszek én még igazi szép fekete? –
kérdezte a madár.
– Biztos – mondta a kisfiú, azután elszomorodott; arra
gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a szamár feketerigó nem pingálja
magát.
