Olvasókönyv szülőnek

Lázár Ervin

Az igazságtevő nyúl

A Majom éppen a diófán ült, és diót evett. Vidáman köpködte a dióhéjat, dudorászott is, jókedve volt, mert sütött a nap, egyetlen erősebb állat sem járt arra – s végül: evett, hát azt hitte, övé a világ. Aztán meglátott egy hangyát.

– Hm – mondta rátartian –, miféle légypiszok izeg-mozog ott?

– Nem piszok vagyok – mondta sértődötten a Hangya. – Hangya vagyok.

– Az mindegy – mondta a Majom –, tűnj el innen!

– Miért, zavarlak? – csodálkozott a Hangya. – Éntőlem aztán nyugodtan ehetsz itt ítéletnapig is.

– Ne feleselj – legyintett nagyképűen a Majom –, mert úgy kupán váglak, hogy!… Milyen napot mondtál az előbb?

– Ítéletnapot.

– No, addig fogsz jajgatni!

– De nekem itt dolgom van – mondta a Hangya. – Nem hagyhatom abba a te szeszélyed miatt a munkám.

A Majom elképedt, fölhúzta a szemöldökét, és mind a két kezét csípőre tette (közben a farkával is kapaszkodott, hogy le ne essen).

– Ezt a szemtelenséget! – kiáltotta. – Ide figyelj, te pöttypiszok, piszokpötty, vagy hogy is nevezzelek!

– Legjobb lesz, ha tisztességes nevemen nevezel – mondta mérgesen a Hangya. – Ugyanolyan jogom van itt járkálni, mint neked.

A Majom erre már felelni sem tudott, elképedésében egy fél diót leejtett a földre.

– Jogod? Még hogy jogod?

– Éppen olyan állat vagyok, mint te – mondta a Hangya.

A Majom teli torokból nevetni kezdett.

– Ez megőrült – mondta, és körülnézett, kinek mutathatná meg az őrült Hangyát. De éppen nem járt arra senki.

– Egyáltalában nem őrültem meg – felelte a Hangya –, igenis, éppen olyan állat vagyok, mint te.

– Éppolyan erős? – kérdezte gúnyosan a Majom.

– Éppolyan – mondta a Hangya.

– Éppolyan gyors? – kérdezte a Majom, és a hasát fogta nevettében.

– Éppolyan! – mondta dühösen a Hangya.

– No, gyere – nevetett a Majom –, akkor versenyezzünk!

– Jó – mondta elszántan a Hangya, és edzésképpen csinált két fekvőtámaszt.

Lementek a fa alá.

– Először versenyt futunk – mondta a Majom. – Látod azt a fát?

– Látom – mondta a Hangya.

– Az a cél. Háromra indulunk – mondta a Majom, és számolni kezdett.

Háromra elrohant. Futott a Hangya is, ahogy a lába bírta. Alig került ki öt fűszálat, a Majom már kiabált a másik fától.

– Hol vagy?

– Itt – morogta dühösen a Hangya.

– No látod, bikfic!

– Kerülgetnem kellett a fűszálakat – védekezett a Hangya.

A Majom ettől nevetőgörcsöt kapott.

– Most súlyt emelünk – mondta aztán. – Itt ez a kő, először fölemelem én, aztán te.

Fogta a követ, földobta a levegőbe, még kiáltott is, hogy „hopplá”, elkapta, és letette a földre.

– Most te jössz!

A Hangya nekidurálta magát, nyomni kezdte a vállával a követ, a vér mind a fejébe tódult az erőlködéstől. A kő meg sem mozdult, a Majom vigyorgott.

– No, most fáramászó-versenyt rendezünk – mondta. – Gyere ide a fa alá, háromra indulunk.

A Hangya tenyérnyit haladt, a Majom már fönt volt a fa csúcsán.

– Most megérdemelnéd, hogy eltapossalak, mert szemtelenkedtél – mondta a Majom, amikor lemászott. – Ha még egyszer azt mered mondani, éppen olyan állat vagy, mint én, magadra vess!

A Hangyának vörös lett a füle a szégyentől. A Majom elfordult, keresni kezdte a fél dióját, amit az imént leejtett.

– Hol lehet a fél dióm? – mondta félhangosan.

– Bocsánat – hallatszott ekkor egy hang –, éppen most ettem meg. Nem tudtam, hogy a tied. – Előlépett a Nyúl, és megemelte a lapulevelet, amit kalap helyett a fején hordott.

A Majom megörült, hogy végre valakinek elmondhatja a történteket. Még a fél dióval sem törődött. Amikor az elbeszélés végére ért, a Nyúl hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Csakugyan legyőzted?

– Talán nem hiszed? – kérdezte sértődötten a Majom.

– Volt versenybíró? – kérdezte válasz helyett a Nyúl.

– Nem volt.

– Akkor nem érvényes – mondta a Nyúl. Ismételjétek meg a versenyt. Én leszek a versenybíró.

– Nekem aztán mindegy – mondta fölényes mosollyal a Majom.

– Na, akkor lépjél száz lépést – mondta a Nyúl a Majomnak.

A Majom lelépte a száz lépést, a századiknál földbe szúrt egy száraz gallyat.

– Ott lesz a cél – kiabálta a Nyúl, a Majom bólintott.

– Nem akarok versenyezni – mondta ekkor sírósan a Hangya. – Úgyis legyőz. Mégiscsak különb állat nálam.

– Csönd! A versenyzők nem beszélnek feleslegesen – mondta szigorúan a Nyúl, aztán körülnézett. – Hol vagy?

– Itt – mondta a Hangya egy tökmag árnyékában.

Közben visszaért a Majom.

– Kezdhetjük – mondta.

– Várj – intett a Nyúl, és odaszólt a Hangyának: – Lépjél te is száz lépést.

A Hangya lépett százat, éppen az egyik fűszáltól a másikig tartott.

– Ez minek? – kérdezte gyanakodva a Majom.

– Világos, te is száz lépést futsz meg ő is. Mit nem értesz ezen? Az előbb talán nem így csináltátok?

– De nem ám! – mondta harciasan a Hangya.

– Akkor nem volt igazságos – legyintett a Nyúl. – Most viszont száz hangyalépés meg száz majomlépés. Ez igazságos lesz.

A Majom mondani akart valamit, de a Nyúl rászólt:

– Csönd! Én vagyok a versenybíró!

Futottak. A Majom még a táv felét sem tette meg, a Hangya már ott volt a másik fűszálnál.

– Sajnos, lemaradtál – mondta a Majomnak a Nyúl.

A Majom dühöngött.

– Majd a súlyemelés dönt! – ordította.

– Előbb mérlegelünk – mondta a Nyúl.

– Mit csinálunk? – bandzsított a Majom.

– Mérlegelünk – mondta a Nyúl, s egyik fülére ültette a Hangyát, a másikra rátett egy kövecskét.

– Ez fülmérték – magyarázta, s később hozzátette: – Rendben. Éppen egyforma súlyúak.

A Hangya játszva fölemelte a hangyasúlyú kövecskét.

– Most te jössz, te is emelj fel egy követ, aminek akkora a súlya, mint neked – mondta a Nyúl.

– Talán engem is a füledre ültetsz? – gúnyolódott a Majom.

– Nem – mondta a Nyúl, azzal jól megnézte a Majmot, aztán szemügyre vett egy nagy követ –, ezt szemmértékkel csinálom. Ugyanolyan pontos, mint a fülmérték.

A Majom erőlködött, még a szeme is kiguvadt, amíg felemelte a követ.

– A Fülesbagoly kitűnően gyógyítja a sérvet – szemtelenkedett a Hangya.

– Még egy ilyen megjegyzés, és kizárlak a versenyből! – kiabált a Nyúl. A Hangya a nála kétszerte súlyosabb követ is megemelte, a Majom nem tudta. Ordított mérgében:

– Majd a fára mászás!

– Pardon, csak mászás – javította ki a Nyúl, a Majom nem értette. - Ugyanis fára csak te fogsz mászni. Nézzük… – Ezzel nézni kezdte a fát. – Ötször magasabb, mint te – mondta a Majomnak –, ez a fűszál meg ötször magasabb a Hangyánál. Tehát ő erre a fűszálra mászik.

A Majom kitűnően mászott, ugyanakkor ért fel a fa csúcsára, amikor a Hangya a fűszál tetejére.

– Döntetlen – mondta a Nyúl. – Ebben valamit javítottál. De az összetett versenyt a Hangya nyerte.

A Majom akkor már lent állt a földön, elöntötte a pulykaméreg, fölkapott egy husángot, és elordította magát:

– Megálljatok!

– Futás – vezényelt a Nyúl, gyorsan fölkapta a Hangyát, és elvágtatott, ahogy a lába bírta.

Az erdőszélen megálltak, a Nyúl lihegett a fáradtságtól, letette a Hangyát. Egymásra nevettek.

– Győztünk – mondta a Nyúl.

És ez igaz is. Győztek!

Karácsonyi novella avagy „Kitől vannak az ajándékok?”

Fekete István

Karácsonykor

A kályha nagy volt, fekete, és ajtajára az volt írva, hogy “Kaláni Vasgyár”. Sajnos, ma sem tudom, hol van ez a nevezetes gyár, de a feliratot jól megjegyeztem, mert többször tartózkodtam mellette, mégpedig térdelve. Bevallom: nem valami vallásos áhítat kényszerített ebbe a kényelmetlen testhelyzetbe, hanem a tanítói önkény, ha magaviseletem vagy tudományos felkészültségem nem felelt meg az iskola követelményeinek. Szerencsére a büntetésnek ez a formája kiment már a divatból, bár határozottan voltak jó oldalai is. A kitérdeltetett egyén ugyanis háttal az osztálynak magába szállhatott bűnei súlyosságát illetőleg, vagy elfoglalhatta magát valami kellemesebb dologgal is, mert kirekesztve a komoly tanulók társadalmából, nem fenyegette a feleltetés veszélye. Azon az emlékezetes délelőttön is megnyugodtam már abban, hogy nem lesz belőlem semmi mert ezt apám is többször és határozottan állította –, újra elolvastam, hogy “Kaláni Vasgyár”, de ettől a kályha nem lett melegebb, és a tégla sem puhább, mert a kályha már kihűlt, a parkett pedig téglából volt. Ezekkel a kellemetlen tényekkel azonban nem foglalkoztam tovább, mert hátam mögött szinte észrevétlenül elcsendesedett az osztály.

– Valami baj van? – döbbentem meg, és a tisztesség határain belül hátraleselkedtem. Minden arc az ablak felé fordult, mert az ablakon túl lágyan, sűrű pelyhekben esett a hó. És minden arc felderült, mintha az a megfoghatatlan, lágy tisztaság megérintette volna a szíveket; még én is elfeledtem a megszégyenítést, bár hátrafordulva szemem megakadt kis csizmáim harmonikáján, amelyek rongyosak voltak, sőt, egyiknek a talpa is válófélben…

Azt lehetne hinni, hogy ezen elszomorodtam, holott erről szó sem volt. Pár nap múlva karácsony, és nekem az új csizmákat mindig a Jézuska hozta. Pontosan és megfelelő méretben. Ebben megdönthetetlenül hittem, valamint abban is, hogy a csizmaosztásban angyalok segédkeznek, mert Jézuska egyedül nem tarthatja nyilván azt a rengeteg lábnagyságot. Ez olyan világos és megnyugtató tény, hogy nem is érdemes vele foglalkozni. Másnap már vakáció volt, térdig érő hó, szánkózás a templomdombon, és egészen enyhe bánat csizmám talpát illetőleg, amelyet már úgy drótoztam fel, saját kezűleg. A szülők ehhez nem értenek, és egészen merev álláspontot foglalnak el egy levált talpért, ami érthetetlen, hiszen az illetékes angyal úgyis meghozza a másikat…

Karácsony előtti napon azonban csizmám végleg “beadta a kulcsot”, mert a zord időre való tekintettel azt nem mondhatom, hogy a „fűbe harapott”. Apám pedig azt mondta: „Itthon maradsz! Talán kibírod már ezt az egy napot, ha ugyan… ha ugyan az angyal egyáltalán törődik az ilyen lókötővel…”

Ez a megállapítás határozottan rosszul esett, de én bíztam az angyalban rendületlenül, mert tudtam, hogy a csizmaügybe a szülőknek beleszólásuk nincs. Ezért azután a szobafogság sem keserített el túlságosan, sőt az egész házon átreszkető izgalom kellemes várakozással töltött el.

– Olvasgass, kisfiam – mondta nagyanyám –, és maradj a szobában, úgyis meg vagy fázva. Ezzel kiment és rám zárta az ajtót. Hát én nagyon szerettem olvasni, ha nem mondták – de ha mondták, azonnal nem szerettem. Ha pedig tiltották, majd meghaltam a betűért. Unatkoztam tehát mindaddig, amíg a szekrénykulcsokat fel nem fedeztem a zárban. Ebben a szekrényben már tettem egy-két kutatást, amelyek értékes gombokat eredményeztek, de általában zárva volt, s most itt az alkalom. Kint csendes minden, a kulcs mintha vajban járna, az ajtó feltárul, és a titokzatos naftalinszag megborzongatja kutatásra feszült idegeimet. Csend. Odakint nem mozdul semmi, a kabátok lógnak, és nem törődnek vele, ha össze-vissza forgatom őket. De ilyen gombjaim már vannak…

Ekkor megakadt a szemem egy dobozon. Írás nincs rajta, de amikor felemelem, kellemes bőrszaga van. Hallgatózom: nem jön senki. És ekkor kinyitom a skatulyát, és majdnem elejtettem, mert feketén és érthetetlenül rám nézett egy pár új csizma. Csak álltam, és összezavarodott bennem minden. Aztán csendesen visszatettem a dobozt, bezártam a szekrényt, leültem az ablakhoz. Odakint olvadt, megrokkant a hó, az eresz csepegett.

– Talán nem is az enyém – próbáltam vigasztalni magam –, de az a két új csizma feketén ásított gondolataim között, s ettől olyan fájdalmasan üres lettem, hogy összeszorult a szívem, és rá se néztem nagyanyámra, amikor bejött.

– Olyan csendes vagy – homlokomra tette a kezét; és én elhúztam a fejem.

De még pislogott bennem valami remény, ami aztán a fenyőszagú, gyertyaszagú fényességben teljesen elveszett. Összedőltek a mesék, zagyva szürkeségbe fulladtak az álmok, mert a fa alatt ott volt az a doboz, benne nem csizmák, hanem a kétkedés malomköve, s alatta a hitem, amit elvesztettem egyetlen délutánon, csak azért, mert a felnőttek rövid életű mesét szerkesztettek az örökkévaló valóság helyett.

Régen volt ez már nagyon, de azok a kis csizmák még ma is előjönnek ilyenkor, elmúlt karácsonyfák erdejéből, és eltűnnek újra, mint tiszta gyermekségem.

Karácsonyi novella 3.

Lucy Maud Montgomery

Osborne-ék karácsonya

Myra kuzin eljött, hogy a „Fenyők"-ben töltse a karácsonyt, és az Osborne-csemeték mind majd' fejre álltak örömükben. Spachli - akinek igazi neve Charles volt - fejre is állt, mert még csak nyolcesztendős volt, és nyolcévesen az embernek nem kell vigyáznia a méltóságára. A többiek - idősebbek lévén - megtartóztatták magukat.

De maga a karácsony ténye nem lobbantott lángra különösebb lelkesedést a kis Osborne-ok lelkében. Frank Myra kuzin érkezése előtti napon hangot is adott ennek az érzésüknek. Az asztalon ült, zsebre vágott kézzel, arcán cinikus vigyorral. Ő legalábbis abba a hitbe ringatta magát, hogy cinikus a vigyora. Tudta, hogy Edgar bácsi állítólag cinikusan vigyorog, és Frank mérhetetlenül csodálta a bácsit, ami azzal járt, hogy minden lehetséges módon utánozta. Sajnos a többiek csak annyit láttak, hogy valami torz fintor ül az arcán.

- Borzasztóan örülünk neked, Myra kuzin - magyarázta Frank -, és ittléted sokat emel az ünnep fényén. De a karácsony unalmas, sőt dögunalmas.

Edgar bácsi ezt a jelzőt használta mindenre, ami nem érdekelte, ezért Frank meglehetős biztonsággal használta a szót. Mindazonáltal magában feszengve azon tűnődött, vajon mitől moso-lyog olyan furcsán Myra kuzin.

- Ó, istenem, de szörnyű! - kiáltott fel Myra kuzin. - Azt hittem, minden fiú és lány az év legnagyszerűbb ünnepének tartja a karácsonyt!

- Hát mi nem - felelte komoran Frank. - Minden évben egyforma. Pontosan tudjuk, mi történik majd. Még azt is több-kevesebb bizonyossággal meg tudjuk mondani, mit kapunk. És kará-csony napja mindig ugyanolyan. Reggel felkelünk, a harisnyák tele vannak ajándékokkal, a felüket nem is akarjuk. Aztán jön az ebéd. Az is dögunalmas: ugyanaz a régi társaság, és mindig ugyanazt mondják. Desda néni folyton hajtogatja: „Jaj, Frankie, hogy megnőttél!", pedig tudja, mennyire utálom, ha Frankie-nek hív. És ebéd után körbeülnek, és beszélgetnek. Ennyi az egész. Hát igen, nem csoda, hogy a karácsonyt csak nyűgnek érzem.

- Szemernyi szórakozás sincs benne - morgott Ida.

- Semmi! - mondták kórusban az ikrek, ahogy szokták.

- Viszont sok a cukorka - bizonygatta Spachli makacsul; Spachli szerette a karácsonyt, bár ezt szégyellte volna beismerni Frank előtt.

Myra kuzin elfojtott egy újabb különös mosolyt.

- Hej, ti Osborne-ok, túl sok karácsonyt éltetek meg - szögezte le komolyan. - Elment tőle a kedvetek, ahogy minden jótól el szokott menni az ember kedve, ha túlzásba viszi. Próbáltatok-e valaha másnak rendezni karácsonyt?

Az Osborne-gyerekek kétkedve bámultak Myra kuzinra; nem értették a kérdését.

- Mindig küldünk ajándékot az unokatestvéreinknek - szólalt meg tétován Frank. - De már ezt is halálosan unjuk. Annyi mindenük van, hogy hetekig törhetjük a fejünket, milyen új ajándékot találjunk ki.

- Nem erre gondoltam - vágott közbe Myra kuzin. - Szerintetek miféle karácsonya van odalent a völgyben a kis Rolandoknak? Vagy a szegény púpos Sammy Abbottnak? Vagy Francia Joe családjának fent a dombon? Ha nektek túl sok a karácsony, miért nem adtok belőle másoknak?

Az Osborne-gyerekek összenéztek. Ez valami új volt.

- Mit kell tennünk? - kérdezte Ida.

Összedugták a fejüket, és Myra kuzin előadta a tervét, az Osborne-ok pedig fellelkesültek. Még Frank is elfelejtette, hogy cinikusan kellene vigyorognia.

- Osborne-ok, indítványozom, hogy csináljuk meg! - kiáltotta.

- Ha a mama és a papa is beleegyezik - tette hozzá Ida.

- Milyen jó mulatság lesz! - lelkendeztek az ikrek.

- Nos talán... - morogta lekicsinylően Spachli, bár nem szánta annak. Ugyanezeket a szavakat hallotta már Franktől ugyanezzel a hangsúllyal, és úgy vélte, egyetértést fejeznek ki.

Myra kuzin aznap este megbeszélést tartott Osborne-papával és -mamával, és úgy találta, hogy teljes mértékben helyeslik a tervét.

A következő héten az Osborne-gyerekek nagyon izgatottak voltak. Eleinte Myra kuzin javasolt ezt-azt, később azonban a gyerekek lelkesedése olyan magasra csapott, hogy már maguk is előálltak ötletekkel. Soha hét még nem repült el ilyen gyorsan! És még soha nem mulattak ilyen jól.

Karácsony reggel egyetlen ajándékot sem adtak vagy kaptak a „Fenyők"-ben, csak amivel Myra kuzin és az Osborne-szülők meglepték egymást. Az ifjú Osborne-ok azt kérték, hogy a pénzt, amit szüleik az ajándékaikra szántak, adják oda nekik egy héttel előbb, és így is történt, egyetlen zokszó nélkül.

A megbeszélt időben megérkeztek a nagybácsik és a nagynénik, de ez nem érdekelte különösebben az Osborne-gyerekeket, hiszen a szüleik vendégei voltak. Az Osborne-gyerekek saját karácsonyi ebédet rendeztek. A kis ebédlőben megterítették az asztalt, és megrakták minden földi jóval. Ida és az ikrek maguk sütöttek-főztek. Myra kuzin persze sokat segített, és Frank meg Spachli magozták ki a mazsolát, és pergették az otthon készült cukrot, és természetesen közösen díszítették fel karácsonyi örökzöldekkel a kis ebédlőt.

Hamarosan megérkeztek az ő vendégeik is. Először a völgyből a kis Rolandok, mind a heten. Az arcuk fénylett és kipirult, és ahogy félénken álldogáltak az ajtóban, egy mukkot sem tud-tak kinyögni. Aztán jött egy társaság Francia Joe-tól is: négy fekete szemű fiú, akik viszont hírből sem ismerték a félénkségét. Frank lement a faluba az egyfogatú szánnal, és felhozta a púpos Sammyt, és nemsokára befutott az utolsó vendég is, a kis Tillie Mather, aki az út túloldalán lakó Miss Rankin „kis árvája" volt. Köztudott volt, hogy Miss Rankin sosem ünnepli meg a karácsonyt. Azt mondta, nem hisz benne, de nem tartotta vissza Tillie-t, hogy átmenjen Osborne-ékhoz ebédelni.

A vendégek eleinte kicsit mereven és szótlanul üldögéltek, de hamarosan összeismerkedtek, és Myra kuzin - aki a felnőttek helyett inkább a gyerekek ebédjét választotta - olyan vidám volt, az Osborne-gyerekek pedig olyan barátságosak, hogy minden feszélyezettségük feloldódott. Micsoda víg karácsonyi ebéd volt! Micsoda kacajok szálltak a nagy ebédlő felé, ahol a felnőttek ünnepélyes csendben ültek. És hogy ették és milyen őszintén élvezték a vendégek az elébük rakott finomságokat! Milyen illedelmesen viselkedtek, még a Francia Joe gyerekek is! Myra titkon kicsit aggódott a négy pajkos fiú miatt, de kifogástalanul viselkedtek. Mrs. Francia Joe három napja pró-bálta megzabolázni őket, amióta csak meghívást kaptak „kavácsonyi ebédve a naty házba".

A vidám ebéd végeztével az Osborne-gyerekek behozták az ajándékokkal megrakott karácsonyfát. Abból a pénzből vették az ajándékokat, amit Mr. és Mrs. Osborne nekik szánt, és

igazán pompás dolgokat sikerült vásárolniuk. A Francia Joe-fiúk fejenként egy-egy pár korcsolyát kaptak, Sammy egy gyönyörű könyvsorozatot, és Tillie-t pedig végtelenül boldoggá tették egy nagy viaszbabával. A kis Rolandok is pontosan azt kapták, amire a szívük áhítozott. És emellett bőven volt cukorka és dió.

Aztán Frank ismét befogta a póniját, de ezúttal a nagy teherszánkó elé, és Myra kuzin felügyelete alatt az Osborne-gyerekek elvitték a vendégeiket egy kis szánkózásra. Aztán hazavitték a Rolandokat, Francia Joe-ékat, Sammyt és Tillie-t. Már esteledett, amikor visszaértek.

- Ennél vidámabb karácsonyunk még sosem volt - szögezte le nyomatékkal Frank.

- Azt hittem, mi fogjuk majd őket szórakoztatni, pedig ők szórakoztattak minket - jegyezte meg Ida.

- Ugye, milyen vígak voltak a Francia Joe-k? - kacarásztak az ikrek. - És micsoda beszédeket tartottak!

- Teddy Rolanddal mostantól barátok leszünk - közölte Spachli. - Egy hüvelykkel magasabb nálam, de én szélesebb vagyok!

Aznap este, miután a kisebb Osborne-okat ágyba vonszolták, Frank, Ida és Myra kuzin kicsit elbeszélgettek.

- Nem érjük be csak a karácsonnyal, Myra kuzin - mondta a végén Frank. - Egész évben ápoljuk velük a barátságot. Még sosem volt ilyen gyönyörűséges régi karácsonyunk!

- Megismertétek a boldogság titkát - jegyezte meg szelíden Myra kuzin.

És az Osborne-gyerekek pontosan értették, mire céloz.

Karácsonyi novella 2.

Lucy Maud Montgomery

Cyrilla néni karácsonyi kosara

Amikor Lucy Rose lefelé jövet találkozott a padlásra kapaszkodástól kipirult és lihegő Cyrilla nénikéjével, elkeseredésében halkan felsóhajtott a néni kövérkés karján lógó nagy fedeles kosár láttán. Lucy Rose évek óta - valójában azóta, hogy feltűzve kezdte hordani a haját, és hosszabb szoknyában járt - elszántan harcolt, hogy leszoktassa a nénit arról, hogy valahányszor Pembroke-ba megy, a kosarat is magával cipelje, de Cyrilla néni ettől még kitartóan ragaszkodott hozzá, és csak nevetett azon, amit Lucy Rose „finomkodó allűrjeinek" nevezett. Lucy Rose-nak az a borzalmas, visszatérő gondolata támadt, hogy nagynénjét lehetetlenül provinciálissá teszi, hogy falusi finomságokkal megtömve mindig magával hurcolja a kosarat, amikor Edwardhoz és Geraldine-hoz látogat. Geraldine olyan sikkes, és biztosan furcsállja Cyrilla néni szokását, ráadásul a néni mindig a karján hordozza a kosarat, és jártában-keltében süteményt, almát és melaszos karamellát osztogat a gyerekeknek, akikkel találkozik, sőt nemegyszer a felnőtteknek is. Lucy Rose-t ez mindig nagyon bosszantotta, valahányszor Cyrilla nénivel bement a városba. Mindez persze azt bizonyította, hogy Lucy még igen fiatal, és több tapasztalatra kell szert tennie a világ dolgaiban.

A kínzó aggodalom, hogy Geraldine mit gondol majd, bátorságot öntött belé, hogy tiltakozásának hangot adjon.

- Jaj, Cyrilla néni - könyörgött -, csak nem viszi el megint Pembroke-ba azt a szörnyű ócska kosarat, méghozzá éppen karácsonykor!

- De mennyire, hogy elviszem! - vágott vissza Cyrilla néni élénken, majd az asztalra tette a szóban forgó kosarat, és gyöngéden letörölgette róla a port. - Amióta összeházasodtak, még sosem látogattam meg Edwardot és Geraldine-t úgy, hogy ne vittem volna magammal egy kosárnyi finomságot, és erről most sem mondok le. És a karácsony csak egy okkal több, hogy ezt tegyem! Edward mindig akkora örömmel fogadja a vidéki finomságokat. Azt mondja, messze felülmúlják a városi főztöt, és ezzel teljes mértékben egyetértek.

- De olyan vidékies - nyögött fel Lucy.

- Ahogy én is az vagyok - szögezte le Cyrilla néni határozottan -, meg te is. Mi több, nem látom be, miért kéne emiatt szégyenkeznünk. Igazán ostoba büszkeség vezérel, Lucy Rose. Idővel majd kinövöd, de most megkeseríti az életedet.

- A kosár csak gondot jelent - bosszankodott Lucy. - Folyton elveszti, vagy attól kell rettegnie, nehogy elveszítse. És olyan furcsa, amikor a karján azzal a nagy kosárral megy az utcán!

- Egy szemernyit sem érdekel, hogy festek - jelentette ki higgadtan a néni. - Ami meg a gondot illeti, nos, meglehet, hogy megnehezíti az életemet, de ezt szívesen vállalom, mert örülök, hogy másoknak örömet szerezhetek. Tudom jól, hogy Edwardnak és Geraldine-nak nincs minderre szüksége, de lehet, hogy van, akinek igen. És ha zavar, hogy egy vidékies kosarat cipelő vidékies öregasszony mellett kell menned, akkor maradj szépen le.

Cyrilla néni bólintott, és jóindulatúan elmosolyodott, Lucy Rose pedig - bár magában bosszankodott - viszonozta a mosolyát.

- Nos hát, lássuk csak - kocogtatta meg kövérkés mutatóujjával Cyrilla néni elgondolkodva a patyolattiszta konyhaasztalt -, mit is vigyek? Elsősorban a nagy gyümölcstortát, amit Edward annyira szeret. És a hideg főtt nyelvet. Meg a három mazsolás kenyeret, mert nem áll el addig, míg visszaérünk, és nagybátyád meg belebetegszik, ha mindhármat megeszi; a mazsolás kenyérnek nem tud ellenállni! És a tejszínnel teli kis köcsögöt; lehet, hogy Geraldine nagyon előkelő, de azt még nem tapasztaltam, hogy megvetette volna a jóféle falusi tejszínt. És van még málnaszörpöm is. Aztán egy tányér gyümölcszselés sütemény és fánk nagy örömet szerez majd a gyerekeknek, és kitölti az üres helyet, te meg hozd ide a kamrából azt a doboz jegescukrot, meg a zacskó csíkos nyalókát, amit a nagybátyád tegnap este a sarki boltban vett. És persze ne felejtsük el az almát - háromnégy tucatot a legédesebbekből -, és viszek egy üveggel a zöld ringlóbefőttemből is, aminek Edward nagyon fog örülni. És persze magunknak uzsonnára beteszek néhány szendvicset, meg egy kis kekszet. Nos, azt hiszem, ezzel ki is merítettük az eleség kérdését. A gyerekeknek szánt ajándékokat az ennivalóra tesszük. Daisynek egy babát adunk, nagybátyád faragott egy csónakot Raynek, az ikrek egy-egy finoman hímzett zsebkendőt kapnak, a baba meg egy horgolt sapkát. Ennyi az egész?

- Van még egy hideg sült csirke a kamrában - gonoszkodott Lucy -, és az a disznó, amit Leo bácsi levágott, még a verandán lóg. Nem kellene azt is melléjük csomagolni?

Cyrilla néni szélesen elmosolyodott. - Nos, azt hiszem, a disznót kénytelenek leszünk itt hagyni, de ha már eszembe juttattad, a csirkét okvetlen elvisszük! Majd csinálok neki helyet.

Lucy ellenérzései dacára is segített a néninek csomagolni, és mivel Cyrilla néni nevelése nem veszett kárba, igen gazdaságosan használta ki a kosárban levő helyet. De amikor Cyrilla néni még egy nagy csokor rózsaszín és fehér szalmavirágot is a tetejére tett - mintegy utolsó simításként -, és határozott mozdulatokkal rákötözte a megtömött kosárra a fedelet, Lucy a kosár fölé hajolva bosszúszomjasan suttogta:

- Egy nap, ha lesz hozzá bátorságom, elégetem ezt a kosarat! És akkor nem hurcoljuk magunkkal többé, mint valami... kofák!

Leopold bácsi kétkedő fejcsóválás közepette éppen abban a

pillanatban lépett be. Nem tölthette Edwarddal és Geraldine-nal a karácsonyt, és talán a kilátás, hogy magára kell főznie, és egyedül kell elköltenie a karácsonyi ebédet, pesszimistává tette.

- Kétlem, hogy holnap eljuttok Pembroke-ba - közölte előrelátóan. - Vihar készül.

De Cyrilla nénit nem izgatta a vihar. Úgy vélte, az ilyesmi előre meg van írva, így békésen aludt. De Lucy éjjel háromszor is felkelt, hogy megnézze, kitört-e már a vihar, és amikor elaludt, iszonyú lidérces álmok kínozták, amelyek arról szóltak, hogy a hóviharban orráig sem látva vonszolja maga után Cyrilla néni kosarát.

Kora reggel nem havazott, és Leopold bácsi bevitte Cyrilla nénit, Lucy-t és a kosarat a négy mérföldre levő állomásra. Mire azonban odaértek, a levegőben sűrűn kavarogtak a hópelyhek. Az állomásfőnök komor arccal nyújtotta át a jegyüket.

- Ha még több hó esik, akár a vonatok is karácsonyozhatnak - jelentette ki. - Már eddig is annyi hó esett, hogy akadozott a forgalom, és már nincs hova lapátolni, ami lehullott.

Cyrilla néni erre azt felelte, hogy ha a vonat időben odaér Pembroke-ba, hogy ott töltsék a karácsonyt, ám legyen, ha nem, nem. Azzal kinyitotta a kosarát, és az állomásfőnöknek meg három kisfiúnak kiosztott egy-egy almát.

- Kezdődik már! - nyögte Lucy.

Amikor befutott a vonat, Cyrilla néni letelepedett egy ülésre, egy másikra felrakta a kosarát, majd ragyogó mosollyal végignézett utastársain.

Kevesen voltak: a fülke végében egy törékeny asszonyka egy kisbabával meg négy nagyobb gyerekkel, a folyosón túli ülésen egy sápadt, szép arcú fiatal lány, három üléssel arrébb egy nap-barnított, khaki egyenruhás fiatalember, egy nagyon szép, tekintélyes külsejű, fókabundás idős hölgy a fiatalemberrel szemben, az előttük lévő ülésen pedig egy másik szemüveges, cingár fiatal-ember.

- Egy lelkész - tűnődött el Cyrilla néni, aki szerette kivesézni embertársait -, aki többet törődik mások lelkével, mint a saját testével, a fókabundás asszonyság elégedetlen és mindenkire haragszik, talán azért, mert túl korán kellett kelnie, hogy elérje a vonatot, a fiatalember meg bizonyára egyike azoknak, akik nemrégiben kerültek ki a kórházból. A fiatalasszony gyerekei úgy festenek, mintha születésük óta nem ettek volna rendesen, és ha annak a fiatal lánynak van anyja, kíváncsi vagyok, mit gondolt, amikor ilyen ruhában engedte el ebben az időben otthonról.

Lucy ezenközben csak azon feszengett, mit gondolnak a többiek Cyrilla néni kosaráról.

Estére kellett volna Pembroke-ba érniük, de ahogy telt-múlt az idő, a vihar egyre vadabbul tombolt. A vonatnak kétszer is meg kellett állnia, hogy a pályamunkások eltakarítsák a havat. Harmadszorra végleg elakadt, és nem tudott továbbmenni. Estefelé a kalauz végigment a vonaton, és válaszolt a nyugtalankodó utasok kérdéseire.

- Szép kilátás karácsonyra... nem, lehetetlen továbbmenni vagy visszafordulni... a síneket mérföldeken át hó borítja... Hogyan, asszonyom? ...nem, egyetlen állomás sincs a közelben... csak erdőség mérföldeken át. Itt ragadtunk éjszakára. Az utóbbi időben ezek a viharok sok bajt okoztak.

- Jaj, istenem - nyögött fel Lucy.

Cyrilla néni elégedetten tekintett a kosarára. - Éhezni mindenesetre nem fogunk - jegyezte meg.

A sápadt, csinos lány közömbösnek, a fókabundás asszony meg a szokottnál is mérgesebbnek tűnt. A khaki egyenruhás fiú kijelentette, hogy „ilyen az én szerencsém", és két gyerek sírva fakadt. Cyrilla néni elővett néhány almát meg csíkos nyalókát, és odavitte nekik. A legidősebb gyereket terjedelmes ölébe ültette, és hamarosan az összes kicsi köréje sereglett, és vidáman nevetgélt. A többi utas bevonult egy sarokba, és lassan, akadozva megindult a beszélgetés. A khaki egyenruhás fiatalember megjegyezte, hogy igazán pocsék ügy, ha az ember nem ér haza karácsonyra.

- Három hónapja rokkantam le Dél-Afrikában, és azóta Netley-ben voltam kórházban. Három napja értem Halifaxba, és táviratoztam az öregeimnek, hogy velük költöm el a karácsonyi ebédet, és egy óriás pulykát süssenek, mert tavaly egy falat pulykát sem ettem. Nagyon csalódottak lesznek.

Ő maga is csalódottnak látszott. Khaki egyenruhájának egyik ujja üresen lógott. Cyrilla néni odanyújtott neki egy almát.

- Nagypapához készültünk karácsonyra - mesélte a sokgyermekes asszonyka legnagyobb fia szomorúan. - Még sosem jártunk nála, és nagy kár, hogy most sem jutunk el.

Először úgy festett, mint aki rögtön elsírja magát, de aztán gondolt egyet, és teletömte a száját cukorral.

- Lesz Télapó a vonaton? - tudakolta könnyes szemmel a kishúga. - Jack azt mondja, hogy nem lesz!

- Rád talál, egyet se félj - biztosította Cyrilla néni megnyugtatóan.

A sápadt, csinos lány odalépett, és elvette a kisbabát a fáradt fiatalasszonytól.

- Milyen édes kisfiú! - mondta lágyan.

- Ön is hazakészül karácsonyra? - kíváncsiskodott Cyrilla néni. A lány megrázta a fejét.

- Nincs otthonom. Munkanélküli eladó vagyok, és azért utaztam Pembroke-ba, hogy állást keressek.

Cyrilla néni a kosarához ment, és elővette a jegescukros dobozát. - Ha már így esett, érezzük jól magunkat! Együk meg, és töltsük kellemesen az időt. Reggel talán eljutunk Pembroke-ba.

A kis társaság egyre jobb kedvre derült majszolgatás közben, és még a sápadt lány is vidámabbnak látszott. A kicsi mama közben elmondta Cyrilla néninek az élete történetét. Régen elhidegült a családjától, mert ellenezték a házasságát. A férje tavaly nyáron meghalt, és azóta is nagy szegénységben élnek.

- Apa múlt héten írt, hogy borítsunk fátylat a múltra, és meghívott karácsonyra. A gyerekek annyira készültek az ünnepre! Nagyon bánom, hogy nem jutottunk el. A karácsony utáni reggelen újra munkába kell állnom.

A khaki egyenruhás fiú megint odajött, és vett a cukorból. Mulatságos történetekkel szórakoztatta őket a dél-afrikai hadjáratról. A lelkész is csatlakozott hozzájuk, hallgatta az anek-dotákat, és még a fókabundás asszony is arra fordította a fejét.

A gyerekek egymás után elszenderedtek; az egyik Cyrilla néni ölében, a másik Lucy-ében, kettő pedig az ülésen. Cyrilla néni és a sápadt lány segítettek a fiatalasszonynak megágyazni. A lelkész kölcsönadta a nagykabátját, a fókabundás hölgy pedig odahozott egy nagy kendőt.

- Ez jó lesz a babának - mondta.

- A gyerekek kedvéért úgy kéne tennünk, mintha a Télapó erre járt volna - vetette fel a khaki egyenruhás fiatalember. - Akasszuk fel a harisnyájukat a falra, és töltsük meg azzal, amit össze tudunk szedni. Nálam nincs más, csak egy kis készpénz meg egy rugós bicska. Adok mindegyiknek egy negyeddollárost, a fiú meg megkaphatja a bicskát.

- Nálam sincs más, csak pénz - sajnálkozott a fókabundás hölgy.

Cyrilla néni a fiatalasszonyra pillantott: az asszony - fejét az üléstámlára hajtva - elaludt.

- Hoztam egy kosarat - jelentette ki határozottan a néni -, és abban néhány ajándékot, amit az unokaöcsém gyerekeinek szántam. Most azonban odaadom ezeknek a gyerekeknek. Ami meg a pénzt illeti, azt inkább ennek a szegény asszonynak kellene adnunk. Elmesélte az életét; nagyon szánalomra méltó. Szerintem töltsünk meg egy pénztárcát karácsonyi ajándékként.

Az ötlet nagy tetszést aratott. A khaki egyenruhás fiú körbeadta a sapkáját, és mindenki beledobott valamit. A fókabundás hölgy egy gyűrött bankjegyet ejtett bele. Amikor Cyrilla néni kisimította, látta, hogy egy húszdolláros. Közben Lucy odacipelte a kosarat. Miközben végigvonszolta az ülések közti folyosón, Cyrilla nénire mosolygott, és az visszamosolygott. Lucy önszántából még sosem nyúlt a kosárhoz.

Ray csónakját Jacky kapta meg, Daisy babáját a legidősebb nővér, az ikrek csipkés zsebkendőjét a két kisebb lány, a sapkát pedig a kisbaba. Aztán a harisnyákat megtöltötték fánkkal és gyümölcszselés süteménnyel, a pénzt meg egy borítékba tették, és rátűzték a fiatalasszony kabátjára.

- Az a kisbaba olyan édes - mondta szelíden a fókabundás hölgy. - Nagyon hasonlít a kisfiamra. Tizennyolc éve éppen karácsonykor halt meg.

Cyrilla néni rátette a kezét a hölgy kesztyűs kezére. - Akárcsak az enyém -, és a két asszony gyöngéden egymásra mosolygott. A munka után pihentek egy kicsit, és ahogy Cyrilla néni mondta, „belaktak" a szendvicsekből és a süteményekből. A khaki egyenruhás fiatalember azt mondta, hogy amióta otthonról eljött, nem evett ilyen jót.

- Dél-Afrikában nem etettek minket tortával - jegyezte meg. Reggel még mindig tombolt a vihar. A gyerekek felébredtek, és majd' kiugrottak a bőrükből boldogságukban a harisnyák tartalma láttán. Az édesanyjuk megtalálta a borítékot, megpróbálta megköszönni, de könnyekben tört ki, és senki sem tudta, mit tegyen vagy mondjon, ám ekkor szerencsére bejött a kalauz, és bejelentésével elterelte a figyelmüket: mint mondta, kénytelenek lesznek beletörődni abba, hogy a vonaton kell tölteniük a karácsonyt.

- Ez baj - szólalt meg a khaki egyenruhás fiatalember. - Különösen, ha arra gondolok, hogy nem hoztunk magunkkal ennivalót. A magam részéről nem bánom, mert hozzászoktam a fél fejadaghoz, sőt ahhoz is, hogy semmit sem eszem, de ezeknek a kölyköknek kilyukad majd a gyomruk.

Ekkor Cyrilla néni a helyzet magaslatára emelkedett.

- Vész esetére is hoztam magammal egyet s mást - közölte utastársaival. - Bőven elég lesz mindannyiunknak, és még a karácsonyi ebéd is kitelik belőle, bár sajnos hideget kell ennünk! De legelőször is lássunk a reggelihez. Mindenkinek fejenként egy szendvics jut, és ezt kipótolhatjuk azzal, ami a süteményből és a fánkból maradt, a többit pedig félretesszük, hogy alaposan belakhassunk az ünnepi ebéd alkalmából. Csak egy baj van: nincs kenyerem.

- Nálam van egy doboz keksz! - jelentkezett lelkesen a fiatalasszony.

A vonat utasai valamennyien életük végéig megőrizték annak a karácsonynak az emlékét. Először is a reggelit követően ünnepi műsort adtak. A khaki egyenruhás fiatalember elmondott két verset, elénekelt három dalt, és füttyszólót adott elő. Lucy három verset mondott, a lelkész pedig tréfás felolvasást tartott. A sápadt eladólány két dalt énekelt. Mind egyetértettek abban, hogy a kis-katona füttyszólója volt a legszebb műsorszám, és Cyrilla néni jutalmul átnyújtott neki egy örökzöldekből álló csokrot.

A kalauz ekkor lépett be az örömteli hírrel, hogy mindjárt vége a viharnak, és pár órán belül talán meg is tisztítják a pályát.

- Ha sikerül eljutnunk a következő állomásig, akkor már nem lesz gond - jelentette ki. - A mellékvágány ott csatlakozik a fővágányhoz, és a síneket már megtisztították.

Délben ebédhez ültek. Meghívták a pályamunkásokat is. A lelkész az egyik vasúti alkalmazott bicskájával felszeletelte a sült csirkét, a khaki egyenruhás fiatalember a nyelvet és a mazsolás kenyeret, a fókabundás hölgy közben kellő arányban vízzel hígította fel a málnaszörpöt. A vasúttársaság dolgozóitól kaptak néhány poharat, es találtak egy bádogbögrét is, amit a gyerekeknek adtak. Cyrilla néni, Lucy és a fókabundás hölgy ez utóbbi orvosságos poharából ittak felváltva, az eladólány és a fiatalasszony egy üres üvegen osztoztak, a khaki egyenruhás fiatalember, a lelkész és az alkalmazottak pedig egy másik üvegből ittak.

Egyhangúlag kijelentették, hogy még életükben nem élveztek ennyire ünnepi ebédet. Cyrilla néni csak úgy dagadt a büszkeségtől: a főztjét még sosem értékelték ilyen nagyra, s végül a sok ételből nem maradt más, mint a befőtt és a csirkecsontok. A befőttet azért hagyták meg, mert senkinek sem volt kanala, így Cyrilla néni az egészet a fiatalasszonynak adta.

Amikor befejezték, szívből jövő hálájukról biztosították Cyrilla nénit és a kosarát. A fókabundás hölgy elkérte a gyümölcstorta receptjét, a khaki egyenruhás fiatalember pedig a gyü-mölcszselés süteményét. És amikor két órával később belépett a kalauz, és közölte, hogy odaértek a hóekék, és hamarosan munkához látnak, szinte el sem hitték, hogy csupán huszonnégy órája ismerkedtek össze.

- Úgy érzem, mintha egész életemben magukkal lettem volna hadjáraton - vallotta be a khakiruhás fiatalember.

A következő állomáson elváltak útjaik. A fiatalasszony és a gyermekei kénytelenek voltak a következő vonattal hazamenni. A lelkész ottmaradt, a khakiruhás fiatalember és a fókabundás hölgy más vonatra szálltak. A hölgy kezet rázott Cyrilla nénivel. Már nem látszott sem elégedetlennek, sem mérgesnek.

- Életem legkellemesebb karácsonyát töltöttem önökkel - bizonygatta barátságosan. - Sosem felejtem el a csodálatos kosarát. A kis eladólány hazajön velem. Állást ígértem neki a férjem üzletében.

Amikor Cyrilla néni és Lucy Pembroke-ba értek, senki sem várta őket, mert már lemondtak róluk. Edward háza nem volt messze az állomástól, és Cyrilla néni úgy döntött, gyalog teszik meg az utat.

- Majd én viszem a kosarat - ajánlkozott Lucy.

Cyrilla néni egy mosollyal nyugtázta a bejelentést. Unokahúga is mosolygott.

- Áldott kosár - jegyezte meg Lucy. - Nagyon szeretem! Kérem, bocsássa meg azt a sok butaságot, amit eddig összehordtam, Cyrilla néni!

Karácsonyi novella 1.

Lucy Maud Montgomery

Clorinda ajándékai

- Karácsony előtt két héttel rettenetes dolog szegénynek lenni! - sóhajtotta tizenhét éve minden gyászával Clorinda.

Emmy néni elmosolyodott. Hatvanéves volt, és ha nem az ágyában feküdt, akkor a kanapén vagy egy kerekesszékben ült, mégsem hallotta senki sóhajtozni.

- Feltételezem, hogy olyankor tényleg rosszabb, mint máskor - ismerte el.

Emmy néninek ez volt az egyik legcsodálatosabb tulajdonsága: mindenkivel együtt érzett és mindenkit megértett.

- Idén ráadásul még rosszabb. Egyetlen fillérem sincs - folytatta bánatosan Clorinda. - A nyári lázas betegségem és az orvosi számlák minden tartalékomat felemésztették. Egyetlen kará-csonyi ajándékot sem tudok venni. Pedig úgy szerettem volna néhány aprósággal meglepni a szívemnek legkedvesebbeket. De nem tehetem... ez az utálatos, a gyűlöletes igazság!

És Clorinda ismét felsóhajtott.

- Nemcsak olyan ajándékot adhatunk, amik pénzért kaphatók - jegyezte meg csöndesen Emmy néni -, és talán nem is azok a legszebb ajándékok.

- Ó, tudom, hogy sokkal szebb olyasmit adni, amit az ember maga készített - helyeselt Clorinda -, de a kézimunkához való anyagok is sokba kerülnek. Az ilyesféle ajándék legalább annyira elérhetetlen számomra, mint a többi.

- Én nem ilyesmire gondoltam - mondta Emmy néni.

- Akkor hát mire? - értetlenkedett Clorinda. Emmy néni elmosolyodott.

- Javaslom, találd ki, mire gondolhattam - ajánlotta. - Többet ér, mintha én magyaráznám el. Egyébként sem hiszem, hogy el tudnám magyarázni. Inkább egy gyönyörű vers csodaszép sorával illusztrálnám: „Az ajándék üres az ajándékozó nélkül".

- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy „az ajándékozó üres az ajándék nélkül" - fintorodott el Clorinda. - És én most pontosan ebben a helyzetben vagyok. Nos, csak azt remélem, hogy jövő karácsonykor nem leszek ilyen pénztelen. Februártól Mr. Callender murraybridge-i üzletében fogok dolgozni. Tudja, állást ajánlott.

- Nem hiányzol majd a nagynénédnek? - kérdezte komolyan Emmy néni.

Clorinda elpirult. Emmy néni hangjából olyasmi csendült ki, ami felkavarta a lelkét.

- Gondolom, igen - felelte sietve. - De hamar megszokja, ebben biztos vagyok. És tudja, szombat esténként mindig hazajövök majd. Rettenetesen elegem van a szegénységből, Emmy néni, és most, hogy magamnak kereshetek egy kis pénzt, meg akarom ragadni az alkalmat. Emellett még Mary néninek is segíthetek! Heti négy dollárt fogok keresni.

- Azt hiszem, sokkal inkább a társaságodra van szüksége, mint a fizetésedre - jegyezte meg Emmy néni. - De természetesen te döntesz, kedvesem. Tudom jól, milyen nehéz a szegénység. Én is az vagyok.

- Méghogy maga szegény! - csókolta meg Clorinda. - Hisz nem ismerek magánál gazdagabbat - gazdag a szeretetben, a jóságban és az elégedettségben.

- Ahogy te is, kedvesem... bővelkedsz fiatalságban és egészségben és becsvágyban. Hát nem örülsz nekik?

- Dehogynem - nevetett Clorinda. - Csak sajnos a karácsonyi ajándékokat nem ilyesmiért adják.

- Próbáltad-e valaha is a kincseidből előteremteni ezeket?

- kérdezte Emmy néni. - Ha elgondolkodsz az előbbi felvetésemen, gondolkodj el ezen is, Clorinda.

- Nos, búcsúznom kell, és haza kell rohannom. Máris jobb a kedvem; ön mindenkit felvidít, Emmy néni. Milyen szürke odakint a táj! De azért nagyon remélem, hamarosan leesik a hó. Ugye, milyen vidám lenne a fehér karácsony? Mindig olyan fakó barnák a decemberek.

Clorinda Emmy nénivel szemben, az út túloldalán, egy hatalmas fűzfák mögött megbújó kis fehér házban lakott Mary nénivel, aki az egyetlen rokona volt. Emmy néni valójában nem is volt a nagynénje. Clorinda amióta csak az eszét tudta, Mary nénivel élt.

Clorinda hazament. Felbaktatott a kis szobájába, ahol a hatalmas csupasz fűzfabokrok rácsként csíkozták az ablakot. Gondolatai Emmy néni szavai körül forogtak, amelyeket a karácsonyi ajándékokról és az ajándékozásról mondott.

- Esküszöm, fogalmam sincs, mire célzott - tűnődött Clorinda. - Bárcsak kideríthetném! Hátha a segítségemre lenne. Olyan szívesen megajándékoznám legalább pár barátomat! Ott van Miss Mitchell... az idén olyan jó volt hozzám, annyit segített a tanulmányaimban. És Mrs. Martint Manitobában. Bárcsak küldhetnék neki valamit! Biztos magányos ott. És persze Emmy néniről sem feledkezhetek meg, és az út végén lakó szegény Kitty néniről, és természetesen Mary néniről, és Florence-ről sem, pedig ő igazán csúnyán bánt velem. Már sosem fogom ugyanazt a szeretetet táplálni iránta. De tavaly karácsonykor ajándékot adott, és merő udvariasságból is illene viszo-noznom.

Clorinda hirtelen megdermedt. Eszébe villant, hogy ezt az utolsó gondolatot igazán nem szerette volna Emmy néni előtt kiejteni a száján. Akkor hát valami rossz van benne! Már régen rájött, hogy ha valamiről úgy érzi, hogy nem mondhatja el Emmy néninek, akkor abban sántít valami. Így aztán gyorsan el is hessegette magától a gondolatot.

Csaknem négy napon és három éjszakán át rágódott Emmy néni megjegyzésének rejtélyén, aztán egyszer csak megvilágosodott előtte. Vagy ha nem is Emmy néni szavainak értelme, mindenesetre önmagában véve is egy jó gondolat volt, amelynek jelentése egyre tisztább és mélyebb lett, ahogy teltek a napok, bár eleinte kicsit ódzkodott a következtetésektől, amelyekre kényszerült.

- Megoldottam az idei karácsonyi ajándékozás gondját - újságolta Emmy néninek. - Végül is van mit adnom. Némelyik ajándékom igen sokba kerül, jobban mondva, adnom kell érte valamit, de a végén, ha megfizettem az árát, jobban járok, és gazdagabb leszek. Mr. Grierson ezt nevezné paradoxonnak, ugye? Majd karácsony napján mindent elmagyarázok.

Karácsony napján, ahogy ígérte, át is ment Emmy nénihez. Végül is fakóbarna karácsonyuk volt, mert nem havazott. De Clorinda nem bánta: a szíve úgy dalolt a boldogságtól, hogy úgy érezte, még soha ilyen gyönyörű karácsonya nem volt.

Mielőtt belépett volna a nappaliba, letette a konyhapadlóra a papírba csavart köteget. Emmy néni a kandalló tüze előtt feküdt a kanapén. Clorinda leült mellé.

- Azért jöttem, hogy mindent elmeséljek - kezdte. Emmy néni megpaskolta a kezet, amely az övébe simult.

- Az arckifejezésedből ítélve, kicsikém, kellemes lesz hallani és elmesélni is - jegyezte meg.

Clorinda bólintott.

- Napokig gondolkodtam azon, amit mondott... annyit törtem a fejemet, hogy a végén már szédültem! Aztán egy este hirtelen, különösebb fejtörés nélkül is rájöttem, és tudtam, hogy végül mégis adhatok majd ajándékot. Egy héten át minden nap valami újat ötlöttem ki. Némelyikről nem gondoltam, hogy valóban képes vagyok odaadni, de aztán rádöbbentem, mennyire önző vagyok. Ha kell, bármennyi pénzt hajlandó lettem volna kifizetni az ajándékokért, de ami az enyém volt, azt nem voltam képes odaadni. De ezen szerencsére túltettem magam, Emmy néni, és most elmondom, mit is adtam.

- Először is ott volt a tanárnőm, Miss Mitchell. Apa egyik könyvével ajándékoztam meg. Tudja, nagyon sok könyve maradt rám, így az az egy igazán nem fog hiányozni. De ezt a könyvet mégis nagyon szerettem, és úgy éreztem, ez a szeretet emeli az ajándékom fényét. Illetve másodjára már így éreztem, mert eleinte arra gondoltam, hogy restellek majd Miss Mitchell elé állni egy kopott, régi könyvvel, amin meglátszik, hogy rengeteget forgatták, s amely tele van apa

széljegyzeteivel. Féltem, mit gondol majd rólam, hogy ilyen ajándékot adok. És mégis úgy éreztem, jobb ajándék, mint valami új, mert ezt a régi könyvet apa is szerette, meg én is. Ezzel leptem meg, és ő megértett. Azt hiszem, nagy örömére volt az ajándék valódi jelentése. Azt mondta, olyan érzés, mintha valaki más életéből és szívéből kapott volna egy darabot.

- Aztán ismeri, ugye, Mrs. Martint... tavaly még Miss Hope volt, a kedves vasárnapi iskolai tanítónőm. Egy misszionáriushoz ment feleségül, és nyugaton, egy kihalt vidéken élnek. Mrs. Martinnak levelet írtam; távolról sem hétköznapi levelet, de nem ám! Egy teljes napomba került, és látnia kellett volna a postamesternő szemét, hogy kidülledt a meglepetéstől, amikor postára adtam! Mindenről beszámoltam, ami az elutazása óta Greenvale-ben történt. Olyan friss hírekkel telinek, vidámnak és szeretetteljesnek írtam meg, amilyennek csak bírtam. Beleírtam mindent, ami derűs és mulatságos.

- Kitty néni volt a következő, akit megajándékoztam. Tudja, kiskoromban ő volt a dajkám, és nagyon szeret. De - nos, tudja, Emmy néni, restellem bevallani - finoman szólva sosem találtam különösebben szórakoztatónak a társaságát. Úgy örül, valahányszor felkeresem, de csak akkor megyek, ha nagyon muszáj. Süket, unalmas és buta. Elhatároztam, hogy egy teljes napot neki szánok. Tegnap fogtam a kötésemet, és egész nap ott ültem mellette, és csak beszéltem, beszéltem és beszéltem. Elmeséltem az összes greenvale-i pletykát, és mindent, ami érdekelte. Olyan boldog és büszke volt; amikor elbúcsúztam, azt mondta, ezer éve nem érezte ilyen jól magát.

- Aztán ott van... nos, Florence. Tudja jól, Emmy néni, hogy tavalyig bizalmas jó barátnők voltunk. Aztán Florence egyszer elmesélt valamit Rose Watsonnak, amit kértem, hogy ne adjon tovább. Megtudtam, és nagyon megbántódtam. Képtelen voltam megbocsátani neki, és kereken megmondtam, hogy többé nem tekintem a barátnőmnek. Florence is bánatos volt, mert őszintén szeret, és kérte, hogy bocsássak meg neki, de én nem bírtam rászánni magam. Nos, Emmy néni, Florence-nek ez volt a karácsonyi ajándékom: a megbocsátásom. Tegnap este átmentem hozzájuk, egyszerűen átöleltem, és megmondtam, hogy úgy szeretem, mint régen, és szeretném, ha megint ugyanolyan jó barátnők lennénk.

- Mary néninek ma reggel adtam át az ajándékát: megmondtam, hogy nem megyek Murraybridge-be, hanem itthon maradok vele. Olyan boldog volt, és most, hogy így döntöttem, én is örülök.

- Igazi ajándékokat adtál, drága gyermekem - dicsérte meg Emmy néni. - Mindegyik ajándékban volt valami belőled, méghozzá a legjobb.

Clorinda kiment, és behozta a csomagot, amit a konyhában hagyott.

- Önről sem feledkeztem meg, Emmy néni - mondta, amikor kibontotta a papírt.

Egy rózsabokor volt - Clorinda saját, nagy becsben tartott bokra -, amit illatos bimbók borítottak. Emmy néni rajongott a virágokért. Ujjával közelebb húzott egy bimbót, és megcsókolta.

- Olyan édes, mint te, drága kicsikém - mondta gyöngéden. - És a magányos téli napokon sok örömet fog szerezni. Ugye, most már érted a karácsonyi ajándékozás igazi jelentését?

- Igen, hála önnek, Emmy néni - válaszolta halkan Clorinda.

Költészet napja

Nagyon szeretem Örkény István novelláit, de azt hiszem erről már írtam is. Így nem véletlenül az ő novellája jutott eszembe először a költészet napjáról.

Azért mielőtt bemásolnám ide, ERRE a korábbi bejegyzésre is felhívnám a figyelmetek. Ez is novella, de ez is köthető a mai naphoz, mert a link József Attila Csoszogi bácsijához vezet.

BALLADA A KÖLTÉSZET HATALMÁRÓL

A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól, vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek, és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elő.

Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így szólt:

- Megvan az utolsó négy sor!

Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.

- Jaj, milyen leverő! - mondta a szerkesztő. - Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben.

A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott.

Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját.

Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő kísérletre az ajtó olyan módon válaszolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántorodott, és nekiesett a postaládának.

Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a nagy virágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az ajtóban, mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben lévő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan találgatásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt.

Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidáman ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban.

Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé.

Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének akkor már hűlt helye volt.

Ő pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten.

*

A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott.

A kirándulók, akik erre vetődnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe - mely kissé rézsút dőlt a puha talajon -, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszú szárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót.

A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn... A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt.

Advent első vasárnapjára

Lucy Maud Montgomery

Clorinda ajándékai

- Karácsony előtt két héttel rettenetes dolog szegénynek lenni! - sóhajtotta tizenhét éve minden gyászával Clorinda.

Emmy néni elmosolyodott. Hatvanéves volt, és ha nem az ágyában feküdt, akkor a kanapén vagy egy kerekesszékben ült, mégsem hallotta senki sóhajtozni.

- Feltételezem, hogy olyankor tényleg rosszabb, mint más­kor - ismerte el.

Emmy néninek ez volt az egyik legcsodálatosabb tulajdon­sága: mindenkivel együtt érzett és mindenkit megértett.

- Idén ráadásul még rosszabb. Egyetlen fillérem sincs - foly­tatta bánatosan Clorinda. - A nyári lázas betegségem és az orvosi számlák minden tartalékomat felemésztették. Egyetlen kará­csonyi ajándékot sem tudok venni. Pedig úgy szerettem volna néhány aprósággal meglepni a szívemnek legkedvesebbeket. De nem tehetem... ez az utálatos, a gyűlöletes igazság!

És Clorinda ismét felsóhajtott.

- Nemcsak olyan ajándékot adhatunk, amik pénzért kaphatók - jegyezte meg csöndesen Emmy néni -, és talán nem is azok a legszebb ajándékok.

- Ó, tudom, hogy sokkal szebb olyasmit adni, amit az ember maga készített - helyeselt Clorinda -, de a kézimunkához való anyagok is sokba kerülnek. Az ilyesféle ajándék legalább annyi­ra elérhetetlen számomra, mint a többi.

- Én nem ilyesmire gondoltam - mondta Emmy néni.

- Akkor hát mire? - értetlenkedett Clorinda. Emmy néni elmosolyodott.

- Javaslom, találd ki, mire gondolhattam - ajánlotta. - Többet ér, mintha én magyaráznám el. Egyébként sem hiszem, hogy el tudnám magyarázni. Inkább egy gyönyörű vers csodaszép sorával illusztrálnám: „Az ajándék üres az ajándékozó nélkül".

- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy „az ajándékozó üres az ajándék nélkül" - fintorodott el Clorinda. - És én most pontosan ebben a helyzetben vagyok. Nos, csak azt remélem, hogy jö­vő karácsonykor nem leszek ilyen pénztelen. Februártól Mr. Callender murraybridge-i üzletében fogok dolgozni. Tudja, állást ajánlott.

- Nem hiányzol majd a nagynénédnek? - kérdezte komolyan Emmy néni.

Clorinda elpirult. Emmy néni hangjából olyasmi csendült ki, ami felkavarta a lelkét.

- Gondolom, igen - felelte sietve. - De hamar megszokja, ebben biztos vagyok. És tudja, szombat esténként mindig haza­jövök majd. Rettenetesen elegem van a szegénységből, Emmy néni, és most, hogy magamnak kereshetek egy kis pénzt, meg akarom ragadni az alkalmat. Emellett még Mary néninek is segít­hetek! Heti négy dollárt fogok keresni.

- Azt hiszem, sokkal inkább a társaságodra van szüksége, mint a fizetésedre - jegyezte meg Emmy néni. - De természetesen te döntesz, kedvesem. Tudom jól, milyen nehéz a szegénység. Én is az vagyok.

- Méghogy maga szegény! - csókolta meg Clorinda. - Hisz nem ismerek magánál gazdagabbat - gazdag a szeretetben, a jóságban és az elégedettségben.

- Ahogy te is, kedvesem... bővelkedsz fiatalságban és egész­ségben és becsvágyban. Hát nem örülsz nekik?

- Dehogynem - nevetett Clorinda. - Csak sajnos a karácsonyi ajándékokat nem ilyesmiért adják.

- Próbáltad-e valaha is a kincseidből előteremteni ezeket?

- kérdezte Emmy néni. - Ha elgondolkodsz az előbbi felveté­semen, gondolkodj el ezen is, Clorinda.

- Nos, búcsúznom kell, és haza kell rohannom. Máris jobb a kedvem; ön mindenkit felvidít, Emmy néni. Milyen szürke odakint a táj! De azért nagyon remélem, hamarosan leesik a hó. Ugye, milyen vidám lenne a fehér karácsony? Mindig olyan fakó barnák a decemberek.

Clorinda Emmy nénivel szemben, az út túloldalán, egy hatal­mas fűzfák mögött megbújó kis fehér házban lakott Mary néni­vel, aki az egyetlen rokona volt. Emmy néni valójában nem is volt a nagynénje. Clorinda amióta csak az eszét tudta, Mary nénivel élt.

Clorinda hazament. Felbaktatott a kis szobájába, ahol a hatal­mas csupasz fűzfabokrok rácsként csíkozták az ablakot. Gon­dolatai Emmy néni szavai körül forogtak, amelyeket a karácsonyi ajándékokról és az ajándékozásról mondott.

- Esküszöm, fogalmam sincs, mire célzott - tűnődött Clo­rinda. - Bárcsak kideríthetném! Hátha a segítségemre lenne. Olyan szívesen megajándékoznám legalább pár barátomat! Ott van Miss Mitchell... az idén olyan jó volt hozzám, annyit segített a tanulmányaimban. És Mrs. Martint Manitobában. Bár­csak küldhetnék neki valamit! Biztos magányos ott. És persze Emmy néniről sem feledkezhetek meg, és az út végén lakó szegény Kitty néniről, és természetesen Mary néniről, és Florence-ről sem, pedig ő igazán csúnyán bánt velem. Már sosem fogom ugyanazt a szeretetet táplálni iránta. De tavaly kará­csonykor ajándékot adott, és merő udvariasságból is illene viszo­noznom.

Clorinda hirtelen megdermedt. Eszébe villant, hogy ezt az utolsó gondolatot igazán nem szerette volna Emmy néni előtt kiejteni a száján. Akkor hát valami rossz van benne! Már régen rájött, hogy ha valamiről úgy érzi, hogy nem mondhatja el Emmy néninek, akkor abban sántít valami. Így aztán gyorsan el is hes­segette magától a gondolatot.

Csaknem négy napon és három éjszakán át rágódott Emmy néni megjegyzésének rejtélyén, aztán egyszer csak megvilágo­sodott előtte. Vagy ha nem is Emmy néni szavainak értelme, mindenesetre önmagában véve is egy jó gondolat volt, amelynek jelentése egyre tisztább és mélyebb lett, ahogy teltek a napok, bár eleinte kicsit ódzkodott a következtetésektől, amelyekre kényszerült.

- Megoldottam az idei karácsonyi ajándékozás gondját - újságolta Emmy néninek. - Végül is van mit adnom. Némelyik ajándékom igen sokba kerül, jobban mondva, adnom kell érte valamit, de a végén, ha megfizettem az árát, jobban járok, és gaz­dagabb leszek. Mr. Grierson ezt nevezné paradoxonnak, ugye? Majd karácsony napján mindent elmagyarázok.

Karácsony napján, ahogy ígérte, át is ment Emmy nénihez. Végül is fakóbarna karácsonyuk volt, mert nem havazott. De Clorinda nem bánta: a szíve úgy dalolt a boldogságtól, hogy úgy érezte, még soha ilyen gyönyörű karácsonya nem volt.

Mielőtt belépett volna a nappaliba, letette a konyhapadlóra a papírba csavart köteget. Emmy néni a kandalló tüze előtt fe­küdt a kanapén. Clorinda leült mellé.

- Azért jöttem, hogy mindent elmeséljek - kezdte. Emmy néni megpaskolta a kezet, amely az övébe simult.

- Az arckifejezésedből ítélve, kicsikém, kellemes lesz hallani és elmesélni is - jegyezte meg.

Clorinda bólintott.

- Napokig gondolkodtam azon, amit mondott... annyit törtem a fejemet, hogy a végén már szédültem! Aztán egy este hirtelen, különösebb fejtörés nélkül is rájöttem, és tudtam, hogy végül mégis adhatok majd ajándékot. Egy héten át minden nap valami újat ötlöttem ki. Némelyikről nem gondoltam, hogy valóban képes vagyok odaadni, de aztán rádöbbentem, mennyire önző vagyok. Ha kell, bármennyi pénzt hajlandó lettem volna kifi­zetni az ajándékokért, de ami az enyém volt, azt nem voltam képes odaadni. De ezen szerencsére túltettem magam, Emmy néni, és most elmondom, mit is adtam.

- Először is ott volt a tanárnőm, Miss Mitchell. Apa egyik köny­vével ajándékoztam meg. Tudja, nagyon sok könyve maradt rám, így az az egy igazán nem fog hiányozni. De ezt a könyvet mégis nagyon szerettem, és úgy éreztem, ez a szeretet emeli az ajándé­kom fényét. Illetve másodjára már így éreztem, mert eleinte arra gondoltam, hogy restellek majd Miss Mitchell elé állni egy kopott, régi könyvvel, amin meglátszik, hogy rengeteget forgatták, s amely tele van apa széljegyzeteivel. Féltem, mit gondol majd rólam, hogy ilyen ajándékot adok. És mégis úgy éreztem, jobb ajándék, mint valami új, mert ezt a régi könyvet apa is szerette, meg én is. Ezzel leptem meg, és ő megértett. Azt hiszem, nagy örömére volt az ajándék valódi jelentése. Azt mondta, olyan érzés, mintha valaki más életéből és szívéből kapott volna egy darabot.

- Aztán ismeri, ugye, Mrs. Martint... tavaly még Miss Hope volt, a kedves vasárnapi iskolai tanítónőm. Egy misszionárius­hoz ment feleségül, és nyugaton, egy kihalt vidéken élnek. Mrs. Martinnak levelet írtam; távolról sem hétköznapi levelet, de nem ám! Egy teljes napomba került, és látnia kellett volna a posta­mesternő szemét, hogy kidülledt a meglepetéstől, amikor postára adtam! Mindenről beszámoltam, ami az elutazása óta Greenvale-ben történt. Olyan friss hírekkel telinek, vidámnak és szere­tetteljesnek írtam meg, amilyennek csak bírtam. Beleírtam min­dent, ami derűs és mulatságos.

- Kitty néni volt a következő, akit megajándékoztam. Tudja, kiskoromban ő volt a dajkám, és nagyon szeret. De - nos, tudja, Emmy néni, restellem bevallani - finoman szólva sosem talál­tam különösebben szórakoztatónak a társaságát. Úgy örül, valahányszor felkeresem, de csak akkor megyek, ha nagyon muszáj. Süket, unalmas és buta. Elhatároztam, hogy egy teljes napot neki szánok. Tegnap fogtam a kötésemet, és egész nap ott ültem mellette, és csak beszéltem, beszéltem és beszéltem. Elmesél­tem az összes greenvale-i pletykát, és mindent, ami érdekelte. Olyan boldog és büszke volt; amikor elbúcsúztam, azt mondta, ezer éve nem érezte ilyen jól magát.

- Aztán ott van... nos, Florence. Tudja jól, Emmy néni, hogy tavalyig bizalmas jó barátnők voltunk. Aztán Florence egyszer elmesélt valamit Rose Watsonnak, amit kértem, hogy ne adjon tovább. Megtudtam, és nagyon megbántódtam. Képtelen vol­tam megbocsátani neki, és kereken megmondtam, hogy többé nem tekintem a barátnőmnek. Florence is bánatos volt, mert őszintén szeret, és kérte, hogy bocsássak meg neki, de én nem bírtam rászánni magam. Nos, Emmy néni, Florence-nek ez volt a karácsonyi ajándékom: a megbocsátásom. Tegnap este átmen­tem hozzájuk, egyszerűen átöleltem, és megmondtam, hogy úgy szeretem, mint régen, és szeretném, ha megint ugyanolyan jó barátnők lennénk.

- Mary néninek ma reggel adtam át az ajándékát: megmond­tam, hogy nem megyek Murraybridge-be, hanem itthon mara­dok vele. Olyan boldog volt, és most, hogy így döntöttem, én is örülök.

- Igazi ajándékokat adtál, drága gyermekem - dicsérte meg Emmy néni. - Mindegyik ajándékban volt valami belőled, még­hozzá a legjobb.

Clorinda kiment, és behozta a csomagot, amit a konyhában hagyott.

- Önről sem feledkeztem meg, Emmy néni - mondta, amikor kibontotta a papírt.

Egy rózsabokor volt - Clorinda saját, nagy becsben tartott bokra -, amit illatos bimbók borítottak. Emmy néni rajongott a virágokért. Ujjával közelebb húzott egy bimbót, és megcsókolta.

- Olyan édes, mint te, drága kicsikém - mondta gyöngéden. - És a magányos téli napokon sok örömet fog szerezni. Ugye, most már érted a karácsonyi ajándékozás igazi jelentését?

- Igen, hála önnek, Emmy néni - válaszolta halkan Clorinda.

Ha szerkesztenék egy olvasókönyvet szülőknek… II.

Sánta Ferenc

Kicsik és nagyok

Ketten játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert első fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt idősebb nyolcesztendősnél.

A fiú egy fadarabbal négyszöget rajzolt az agyontaposott földre, három, négy méter lehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis játék baba lapult. – Azt szeretném, ha először az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmos a kicsi, alig tudja nyitva tartani a szemét.

A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe.

– Csak beszélsz összevissza!…

Az egyik vonal mellé három vonallal berajzolta az ágyat.

– Most az asztalt… – mondta a kislány.

– Azért is a kályhát rajzolom be először, s legközelebb a bútorokat, és csak azután a falakat…

Továbblépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat – szekrényt, kályhát és a többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot.

– Menj, és kösd meg a kutyát!

A kis kuvasz körülöttük lebzselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordított fejjel tekintett fel.

– Gyere, Bodri… most mást játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz. – Az egyik fához vezette, és gyors ujjakkal hozzákötötte.

– Jaj, istenem, milyen késő este van már, és az én emberem még mindig nincs idehaza, a kicsit sem fektettem még le, istenem, de szerencsétlen vagyok!…

– Kész? – kérdezte a fiú.

– Megyek már, megyek…

A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra megállt, és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebre dugott kezekkel nézte.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk…

Az ágyhoz lépett, és óvatosan lefektette a babát.

Melléje térdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva melléje dőlt.

– Jaj, a derekam, sohasem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal, apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az ő csillagának…

Cirógatta a gyermek arcát, aztán a haját. A baba szemei kékek voltak, bután bámultak az égre. A szájáról lekopott a festék, csak itt-ott ült egy piros foltocska. A fiú megfordult, és úgy, ahogy volt, zsebre dugott kezekkel, a kerítéshez ment. Hátát nekivetette a deszkának. A kutya magasra vetette a farkát, fejét egészen oldalt fordította, és a fiút nézte.

– Öreg Bodri – szólt rá a gyerek. – Mindjárt elengedünk, de te elcsavarogsz, ha nem veled játszunk… Rántsd meg a kötelet!

A kutya felcsaholt, és jobbra-balra ugrálva rángatni kezdte a kötelet.

– Én édes Istenem! Istenem, mikor szabadítasz már meg… – hallatszott a kislány motyogása a játék szobából. A fiú odatekintett. Kezét kivette a zsebéből, és kiegyenesedett. Kigombolta végig az ingét, két tenyerével beletúrt a hajába, fejét hátravetette, és szemét az égnek emelve felkiáltott.

– Huuu… keserves Isten… – és tántorgó lábakkal, erre-arra dülöngélve megindult a szoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyta, felordított.

– A keserves világ… fuj, betyár Krisztus!…

– Édes istenem, Szűz Máriám… – mondogatta a kislány, és összetette a tenyerét, mintha imádkozna. Aztán felemelkedett, és a baba fölé hajolt.

– Aludj, egyetlenem… nincs semmi baj!

– Hejjj… – Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát.

– Nyisd ki!… – kiáltotta a szoba felé.

A kislány felemelkedett, arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyitott ujjai közül figyelte a fiút.

– Nyisd ki!… Bezárta, a jó istenit… Nyisd ki az ajtót, te!…

A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt vonalat.

– Jaj, dehogy zártam… Dehogy zártam…!

– Ott dögölj meg, ahol vagy… – tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielőtt belépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta.

A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett.

– Megint a szekrényen jössz be…

A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak… – Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már…

– Jaj, teremtőm – mondta a kislány, és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz.

– Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred…

– Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj…

– Ne kiabálj, az isten szerelmére… Gyere, levetkőztetlek…

– Mars!…

– Segítek, csak ne kiabálj… felébred a kicsi… gyere szépen.

Egészen a fiú mellé lépett… Egymásra néztek. A leánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég, vagy akár a játék babáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani.

– Most akard levenni a kabátomat…

Kabát nem volt rajta, az ingéért nyúlt a kislány.

– Gyere, feküdj le…

– Feküdjek le, mi?…

– Jaj, istenem, miért teszel tönkre – aztán vékony gyermekhangja sírásba gördült. – Keserves, nyomorult élet!

Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjába temette, és zokogott. Ha valaki messziről hallja, azt hitte volna, felnőttnek a sírását hallja.

– Bőg! Aztán holnap végigjajgatod az utcát, hogy megvertelek…

A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni.

– Hagyj engem, hagyj engem…

– Fogd be a szád…

– Hagyj engem, hagyj engem…

A fiú odatámolygott hozzá.

– Elhallgatsz végre?…

Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét.

– A hajamat kell fogni – suttogta.

– Amióta levágták, nincs mit fogni rajta – suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt.

– Bánt az urad, mi? Részeg az urad?

Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított öklökkel védekezett.

– Eressz! – kiáltotta.

A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt.

A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek a homloka alatt, mintha odalopták volna.

– Fáj! – kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból.

A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen megszűkültek. Aztán elindult a lány után.

– Bestia…

A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábuk alatt felgyűrődött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat.

– A gyermek!

A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvágódtak a földön.

A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a leányra.

– Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni…

A hasára fordult. Karját a feje alá tette, és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehunyta a szemét.

A kislány megigazgatta a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre.

– Nincs semmi – mondta halkan –, nincs neki pénze – és kezébe temette az arcát.

Novella

Sánta Ferenc

Isten a szekéren

Amikor a paraszt majdnem a dombocska tetejére érkezett a szekerével, akkor hátrapillantva, egy öregembert vett észre a szekér derekában. Egyedül tartott hazafelé, útközben senkit nem vett fel, az öregember mégis ott ült a szekéren, a háta a szekéroldalnak vetve, a lábai elnyújtva, az ölében tarisznya.

– Nocsak! – mondta a paraszt, és rátenyerelve az ülésre, egészen hátrafordult. – Hogy kerül maga az én szekeremre?

Az öregember – lábán ormótlan bakancs, a fején simléderes sapka, amilyent a munkások viselnek leginkább, fehér ing, a nyakán kétgombolós, mint a falusiaknak, a vállára vetve a szürke, viseltes kabát – felemelte a tekintetét, zavartalanul nézte végig a parasztot kalapjától a cipőjéig, aztán szó nélkül elfordult tőle, és egykedvűen szemlélte tovább az út szélén futó bokrokat és mögöttük a zöld kukoricatáblát.

A paraszt felemelte a hangját.

– Magához szólok, öregapám!

Abban a pillanatban a lovak áthaladtak a domb tetején, és a lejtőre érkezve megszaladtak a szekérrel. A paraszt a gyeplőhöz kapott, két kézzel húzta be a hasához, aztán oldalt hajolva – csitítva a lovakat közben – rácsavarta a féket a kerékre. A lovak megcsendesedtek, a szekér csikorogva, nyöszörögve követte őket. A paraszt megfordult – de a szekér üres volt, az öregember eltűnt róla, mintha ott sem lett volna.

– Nocsak! – nézett körül a paraszt.

Csend volt mindenfelé, az égben madarak, a bokrok fölött pillangók, nagy nyugalomban az egész táj, de embernek sehol nyoma, ameddig a szem ellát. A paraszt megnézte az üresen maradt szekeret, a szemöldöke felszaladt a homlokába, aztán kiköpött az útra, és visszafordult a lovaihoz.

– No! – mondta. – Csak csendesen…

A lovak leereszkedtek a dombról, végigügettek a laposon, aztán poroszkálva érkeztek, a paraszt koppanást hallott a háta mögött, aztán megreccsent a szekéroldal is. Megfordult, és ott látta maga előtt az öregembert, amint tarisznyáját az ölébe rakva, felemelt karral nyújtózkodik, és behunyt szemekkel mélyet, hatalmasat ásít.

– Hé! – kiáltott az öregemberre.

Odakapott ostorához, átvette a gyeplőt a másik kezébe, ismét rátenyerelt az ülésre, és megfordult egészen.

– Mit bolondozik maga itt velem?

Abban a pillanatban – minden pontosan úgy, mint az előbb is – a lovak áthaladva a tetőn, lejtőre jutottak, és megszaladtak a szekérrel, zörgött, döccent lefelé a szekér. A parasztnak alig volt ideje, hogy visszaforduljon, megmarkolja a gyeplőt, becsavarja a féket.

– Hó, te hó!

Mire visszafordult, az öregember eltűnt a szekérről, sehol egy lélek a közelben, bokor nem rezzen, kukorica nem zörren, eltűnt az öreg, mintha ott sem lett volna.

– A nyavalya, aki megeszi!… – nézett körül a paraszt.

Szaporán pislogott, a kalapot feltolta a homlokából, és felemelkedve az ülésről, mindkét kezével rátenyerelt, úgy pislogott körül a vidéken.

– Megbolondultam… – mondta, és nézte az üres szekeret.

Amikor áthaladva a laposon, újra dombhoz érkeztek, akkor leugrott a szekérről, a gyeplőt a karjára akasztotta, kezébe vette az ostort, és a kalapot behúzta a homlokába. A kerék mellett lépdelt, nem fordult hátra, de a szeme szaporán járt körül a vidéken, és keményen markolta az ostort.

A lovak kaptatni kezdtek, és alig haladtak valamennyit fel a domboldalon, amikor a szekér derekából mocorgás hallatszott, és gyönge, fáradt sóhajtás, mint amikor letelepedve, helyére talált valaki.

A parasztnak megnyíltak a szemei, aztán lehunyta őket.

– Megbolondultam! Bizony isten, megbolondultam… – mondta és megállt. Megrándult karján a gyeplő, a lovak tettek még pár lépést, aztán megálltak. Megcsusszant a szekér, megfeszült a szerszám a lovakon.

– Megbolondultam… – mondta ismét a paraszt, aztán lassan, egészen lassan megfordult, s amikor szembe került a szekérrel, akkor ugyanolyan lassan felnyitotta a szemét.

Az öregember ott ült a helyén, ölében a tarisznya, rajta a kenyér, a kezében is egy kis darab, falatozott, és nagy nyugalommal nézett vissza a parasztra. Lábai kikandikáltak a szekérből, a bakancs fölött fehér kapcájának a csíkja, fölötte szürke, rojtosodott nadrág.

– A betyár szentségit… – mondta a paraszt, egészen száraz, elrekedő hangon.

Az öregember megtörte a kenyeret, és új falatot vett a szájába. Rápislogott a parasztra, aztán elfordult tőle, és nyugodtan nézett maga elé, az öreg emberek zavartalan, elmerülő tekintetével.

Telt, finom arca volt, de barna, mint a napon járóké. Csontjai erősek és kemények, simára feszítették a bőrt, mely a szemek sarkában apró ráncokba gazdagodott. A szája szelíd volt, mint a gyermeké, de két oldalról, mintha belevéstek volna, két mély, igen mély és erős vonás. A homloka magas és barázdált. Az öklei nagyok és átfonva az erek húrjaival, mint a parasztoké.

Felpillantott.

– Nem mehetnénk tovább?

A paraszt beakasztotta a gyeplőt a helyére.

– Azt kérdeztem, hogy kicsoda maga?

Az öregember sóhajtott, és maradék kenyerét visszatette a tarisznyájába.

– Rosszul emlékszik, mert nem kérdezte!

– Most kérdezem, hogy kicsoda maga?

Az öregember elkötötte a tarisznyáját, elhelyezte maga mellé a deszkára, aztán ránézett a parasztra, és azt mondta,

– Én vagyok az Isten!

Ott hagyta a tekintetét egy kis ideig a paraszt arcán, aztán elfordította az arcát a nap felé, és lehunyta a szemét.

– Mennyünk tovább!

A parasztnak tátva maradt a szája. Nézte az öregembert. Aztán feltolta a kalapot a homlokából, eltörölte a bajuszát, és összefogva az ostort, odalépett a szekér oldalához. Rátámaszkodott a szekérre. Egyik szemét behunyta, és csendesen így szólt.

– Ha nem sértem meg vele – nem mondaná meg még egyszer, hogy kicsoda maga?

Belógatta az ostort a szekérbe az öregember mellé.

– Szívesen – mondta az öregember, továbbra is hunyt szemekkel fordulva a napba. – Én vagyok az Isten!

– Aha…! – mondta a paraszt.

– Így van! – mondta az öregember.

– Mármint… az Isten.

– Az…

– Az Úristen…!

– Így is mondják! – mondta az öregember.

A paraszt rátette az állát a karjára – ott nyugodott a karja a szekéroldalon –, és megcsillant a szeme. Megtelt lassan derűvel az arca, és csendesen mondta, hangsúlyozva minden szót.

– Ez is valami! De… ha maga az Isten, akkor mit gondol, hogy én ki vagyok?

Az öregember felnyitotta a szemeit. Oldalt fordította kicsit a fejét, és rápillantott a paraszt arcára. Aztán visszafordult, és lehunyta újból a szemét.

– Maga… – mondta – Sánta Ferenc!

– No! – emelte fel gyorsan az állát a paraszt.

– Nem így van? – kérdezte az öreg.

A paraszt megsápadt.

– Maga azt honnan tudja?

– Mondtam: én vagyok az Isten!

– Az Isten?…

– Az Isten!

A paraszt behajolt a szekérbe, a fejét odatolta egészen az öregember arcához, aztán visszahúzta, és úgy nézte az öreget.

– Maga nem idevalósi! – mondta, és nézte egyre nagyobbra táguló szemekkel az öregembert. – Nem mehetnénk? – kérdezte az öregember.

A paraszt hátralépett, behunyta egy pillanatra a szemét, aztán ránézett az öregre.

– Hát… felőlem mehetünk éppenséggel!

Megvonta a vállát, és bizonytalanul vissza-visszapillantva előrement, kézbe vette a gyeplőt, és egyre odapillantva az öregemberre, felült a szekérre. Megcsapta a lovakat, és a szekér elindult.

„Kettőnk közül valaki hazudik – gondolta –, vagy én, vagy ő, de valaki megbolondult máma kettőnk közül. Honnan tudta a nevemet, ha soha nem láttam, olyan bizonyos, hogy nem láttam soha, és hogy nem erre a vidékre való, mint amennyire bizonyos, hogy itt ülök ezen a szekéren!”

– Nem ülne előre? – fordult hátra. – Tudja, ha megered a szekér itt a lejtőn, akkor igen erősen ráz, és nem hiszem, hogy jót tenne magának!

Az öreg nem nézett fel.

– Igaza van! De én inkább előremegyek a domb aljába, és ott várom, amíg leereszkednek…

„Így tűnt el az előbb is! – gondolta a paraszt. – S ha most előreengedem, akkor soha nem tudom meg, hogy kifajta szerzet, mert megteheti, hogy nem jön vissza…”

– Üljön csak előre! Megtartom a lovakat, és olyan szépen ereszkedünk majd, mintha vízen járnánk… Na, jöjjön csak!

Fel is állt, és húzta is már a pokrócot maga mellé, odaengedve a javát az öregnek.

– Na, jöjjön szépen…

Az öreg csendes szusszanással felemelkedett, kezébe vette a tarisznyáját, és átlépve az ülésen, letelepedett a paraszt mellé.

– Nagyon szeretem a tavaszt! – mondta

– Hát… – nézett rá oldalról a paraszt – szép is az, bár mindig ilyen idő lenne…

– Nem lehet! – mondta az öregember.

– Nem?

– Nem!

A paraszt ránézett: úgy mondja, mintha csakugyan rajta múlna, hogy lehet-e vagy sem! Egyébként igen nagy nézése van! Akkora, hogy ilyent még nem is láttam! A szava is komoly, és olyan a hangja, mint a nagyharang, megtelik vele az ember. Még meglehet, hogy valóban ő az Isten!

Megcsapta a lovakat.

– Mondja… igazat beszél maga?

– Hogy érti?

– Hát… hogy maga az Isten!

Az öregember ránézett. A szeme tiszta volt, és szomorú.

– Én vagyok!

Elnézett aztán a lovak fölött, és csak nézett előre, mintha egyedül lenne, és se paraszt, se szekér, se világ körülötte.

„Nagyon szomorú! – gondolta a paraszt. – Annyira szomorú volt a nézése, amikor a szemembe pillantott, hogy nem illik hozzá hazugság. Én viszont eszemnél vagyok, nem bolondultam meg, így hát mégiscsak ő az, aki hazudik!”

Elővette a dózniját, és cigarettát sodort magának. Rágyújtott, elfújta az első füstöt, közben oda-odapislogott az öregemberre. Aztán beakasztatta a gyeplőt a kerékvillába, és átvetve a lábát az ülésen, szembe fordult az öreggel.

– Figyeljen rám! – mondta.

– Igen!

– Látja itt előttünk az utat?

– Látom! – mondta az öregember.

– Hát ha látja, akkor jól figyeljen rám és arra, amit mondok! Csináljon itt nekem egy szakadékot, itt előttünk az úton, aztán simítsa is vissza olyannak, amilyen volt, hogy továbbmehessünk rajta! Érti, amit mondok?

Az öregember feljebb emelte a fejét.

– Szakadékot?

– Igen!…

– Nagyon akarja?

– Én igen – de maga, mit szól hozzá?

Az öregember a parasztra fordította a szemét. Barna tekintete volt, és mély, mint az erdők. Nyugodt, fáradt tekintettel nézett a szemébe.

– Én? Semmit… Legyen, ha akarja!

Megemelve a lovak fölött, az útra vetette a tekintetét.

– Így gondolta?

A lovak előtt húsz-huszonöt méterre hatalmas reccsenéssel megszakadt a föld. A partok távolodtak egymástól, szakadtak egymástól a rögök, az útszéli fák és bokrok egymás után tűntek el a szakadó mélyben, egy nagyobbfajta tölgy pillanatnyi időre hanyatt dőlt, aztán roppanó ágakkal, megborzolt fejjel, gyökereit magasba emelve bukott alá. A domboldal, mely magasra emelte arrább az utat, nyöszörögve, jajgatva roppant darabjaira, és végül egyetlen suvadással tűnt alá, nem hagyva maga után, csak a semmit.

– Így gondolta? – kérdezte ismét az öregember. – Csukja össze gyorsan! – kiáltotta a paraszt. Két kézzel kapaszkodott a szekér oldalába, a füleit betöltötte a föld és a levegő szüntelen nagy dörgése és morajlása. – Gyorsan! Csukja össze gyorsan!

– Így gondolta?

– Így! De csukja már!…

– Legyen! – mondta az öregember, s mire a paraszt az ijedten hőkölő, ágaskodó lovakat kézbe fogta, már ott zöldült minden újra a maga helyén, a nap megszórta fényével a fehér utat, és zöldellt arrább a domb is nagy békességben.

– Indulhatunk? – kérdezte az öregember.

A paraszt leugrott a szekérről, előreszaladt a lovakhoz, csitította, simogatta őket. Közben ráemelte a tekintetét az öregemberre. Eltörölte a homlokát a karjával, megigazította a szerszámot az állatokon, végül visszatért a szekérhez. Nézte az öregembert, és miközben gyönge, meg-megrebbenő mosolygás indult az ajkáról, és terült végig lassan az egész ábrázatán, leemelte a kalapját. Elsimította a tenyerével a haját, és így szólt;

– Ne haragudjon! Nem akartam megbántani…

– Nem történt semmi… – mondta az öregember. – Üljön vissza a helyére, és menjünk tovább!

A paraszt járatta egyre a tekintetét az öregemberen, aztán visszatette a fejére a kalapját, és míg kézbe vette a gyeplőt, azt mondta.

– Nem ilyennek gondoltam! Olyan, akár az öregemberek minálunk… Szakasztott úgy néz ki!

– Menjünk! – mondta az öreg.

A paraszt fellépett a szekérre, valamivel távolabb húzódott az ülésen, és rászólt a lovakra.

– No, te Lámpás, Bogár…

Oldalról ránézett az öregre. Ott ült mellette, a feje megereszkedve, és a szemei lecsukódtak. A kabátja – régi, kopott jószág – meglebbent a vállán, a tarisznya az ölében, nagy barna, eres kezei ott nyugodtak rajta.

– Nagyapámat ismeri? – kérdezte a paraszt.

– Hogy?

– Azt kérdeztem, hogy nagyapámat ismeri-e? Régen meghalt már, gyermekkoromban…

– Ismerem… Szerettem is nagyon!

– Szerette? Hát… nem nagyon vettük észre!

– Mindegy!

– Micsoda mindegy?

– Minden! Minden mindegy!

– Úgy gondolja?

– Úgy!

A térdére könyökölve – az álla a tenyerében – nézett maga elé, a szekér alá szaladó földre. A tenyere nyomán felgyűrődött az arca, két szeme egészen megszűkült a feltolakvó bőrtől. A két válla magasra és előrebillent, a nyaka barna, mélyen barázdált, őszbe vesző haja meggyűrődik, megborzolódik a kabát gallérján.

„Igen szomorú – gondolta a paraszt –, de nem olyan öreg, mint gondolta volna az ember, Ilyen kiállással a mieink még megfogják a kapát, a többsége még a kaszát is…”

Az öreg megszűkült szemekkel nézett előre, el a lovak fölött. Tenyerét elvette az arcáról, feje az állán támaszkodott a mellére, két kezét összefonta a tarisznyán. Előregörbült a válla, valósággal kisebb lett az egész alak, mint annak előtte volt. A paraszt meglebbentette az ostort, és amikor ügetésbe fogtak a lovak, akkor szétnézett a napfényben fürdő világban. Apró szellő járt, fecskék cikáztak, veréb rebbent az út porából, és csend szerteszét, mindenfelé.

– Ferenc! – hallotta maga mellett.

– Itt vagyok!

Az öreg nem mozdította a fejét, ugyanúgy nézett maga elé meghajtott, megereszkedett arccal.

– Ferenc!

– Igen!

– Ugye… magának két szobája van?

– Annyi…

– Azt szeretném, ha az egyikben megaludhatnék reggelig… Reggel aztán mennék tovább…

Ránézett a parasztra. A szemei megrebbentek, előbb a szemébe nézett a parasztnak, aztán lehullott a tekintete az arcára, onnan pedig a paraszt szürke ingére. Felnyúlt a kezével, és a maga fehér ingén meggombolta a gallér két gombját.

– Csak reggelig! Aztán mennék is már tovább. Csak erre az egy éjszakára!

A paraszt lassan visszafogta a lovakat, egészen vissza, míg lassú, egészen lassú lépésben mentek már. Akkor beakasztotta a gyeplőt, elővette a dózniját, felnyitotta, papírt szedett, és megszórta dohánnyal. Mikor bekattintotta a doboz fedelét, és kihúzva a derekát, visszatette a nadrágja zsebébe, akkor azt mondta.

– Maga… addig marad énnálam, ameddig akar!

Aztán gyufát vett elő, rágyújtott, és eldobva a gyufát, rászólt a lovakra.

– Na, szedd a lábad!…

Felzörgött a szekér, és nyomában gyönge kis felhőcskében magasra lebbent a por. Csendesen odafordult az öreghez.

– Régen jött el?

– Nem! Nem olyan régen…

– Látja… nem vettem észre, hogy eljött!

– Mindegy! Nemcsak maga… más sem vette észre!

– Így van!

Az öreg legyintett, aztán lehunyta a szemeit. Fejét kissé féloldalra hajlította, rá majdnem a vállára. A tarisznyát erősen megmarkolta, átkulcsolva az ujjaival. A paraszt ránézett, közelebb ült, mintegy megtámasztotta az öregnek a vállát. Aztán így szólt.

– Figyeljen rám! Most már végig egyenesen megyünk egészen hazáig, nem ráz majd a szekér. Hátrateszem a pokrócot, maga pedig feküdjön rá szépen…

– Gondolja?

– Csinálja csak úgy, ahogyan én mondom magának! Úgy fogja majd érezni magát, mintha hintóban lenne…

Az öreg felemelkedett, ölébe szorította a tarisznyáját. A paraszt megállította a lovakat, hátralépett, és eligazította a pokrócot a deszkákon.

– Feküdjön csak szépen…

Leugrott a szekérről, és a lécek között átnyúlva még egyszer eligazította a pokrócot. Az öreg átlépett az ülésen, és megkapaszkodva egészen hátrament a szekér végébe, aztán lassan végigfeküdt a pokrócon. A paraszt a feje alá tette a tarisznyáját.

– Várjon még… – mondta.

Levette a kabátját, és összehajtogatva azt is a tarisznyára helyezte az öreg feje alá.

– Úgy! Így már egészen jó lesz!…

Gondosan eligazította az öreg feje alatt a kabátot. Aztán szó nélkül állt a szekér mellett, és nézte az öreget. Annak lecsukódtak a szemei. A nap meghintette a barna, barázdált arcot. Az ajkai körül mély árnyékot vont a két barázda. Ahol a kemény csontok magasra feszítették a bőrt, ott megcsillant a napfény lágy, puha fénnyel. A szempillák – a keményre, egészen keményre fogott és összerándult szemöldök fölött – könnyű árnyékot vetettek az arcra.

– Feküdjön nyugodtan! – mondta a paraszt, és a kabátnak a szárnyát, mely lehullott a nyugvó testről, gyönge és óvatos mozdulattal ráhajtotta az öreg mellére.

– Olyan ágyat vetünk majd magának, hogy a fészek sem különb!

Fellépett a bakra, és szorosan fogva a gyeplőt, amilyen lassan csak lehet, elindította a lovakat. Úgy, állva tartotta meg őket, és csak akkor ült le a helyére, amikor látta már, hogy nyugodtan és egészen lassan lépegenek.

Amikor hazaérkezett és a megnyitott kapun befordulva, a ház elé állva, leugrott a szekérről, az asszony már ott állt az ajtóban, és jött kifelé, az udvarba.

– Készíts vacsorát, és vess ágyat a szobában! – mondta a paraszt.

Az asszony állt, és nézte a szekéren az öregembert.

– Hát ez meg kicsoda, te? – kérdezte.

A paraszt az asszonyra nézett, aztán a szekérre… Jobbra lépett tétován, aztán balra. Aztán előretolva a kalapját, levette a fejéről, egy darabig megint erre-arra nézelődött, és azt mondta végül.

– Ez… maga az Atyaisten!

Az asszony kacagni kezdett.

– Ó, te… bolond, te!

S mert az öregember fent a szekéren már felállt, és készült lelépni az udvar porába, odafordult hozzá, és azt mondta az asszony.

– Tessék csak, kerüljön beljebb mihozzánk!