Akkor
én ez után szeretnék érdeklődni - akár egy új bejegyzésben is, mert így lehet,
hogy kilóg a kérdés a többiek közül.
Egy
év ovi után nem kérdés számomra, hogy a gyerek nem tanult, fejlődött annyit,
amennyit itthon nem tudott volna fejlődni, ha velem/velünk marad. Természetesen
visszafejlődés is van: az addigi szép evését felváltotta a malackodás pl.
Viszont félnék attól, hogy minél később találkozik a nagy közösséggel, annál
nehezebben tud helytállni - ellenállni.
Emiatt
érdekelne, hogy otthonoktatásnál ez hogy oldható meg ott, ahol mondjuk csak két
gyerek van.
Köszönöm!
Betti
Nálunk egy fokkal még „rosszabb” is a
helyzet, mert csak egy gyerek van. Sőt a családnak abban felében, amelyikkel
összejárunk, sincs másik.
Sokáig Zs.-nek nem volt olyan kortársa,
akivel akár heti szinten tartotta volna a kapcsolatot (kisebbek vagy nagyobbak
voltak körülötte). Nem is érezte ennek hiányát. Kortársakkal csak
rendezvényeken, játszótéren, … találkozott, de itt sem okozott neki, gondot
hogy kapcsolatot teremtsen. Amint megjött az első gyerek (általában mindenütt
elsőnek érkezünk, erre a bátyám szoktatott rá, aki szerint nagy udvariatlanság
késni:)), ja akkor második gyerek :D, Zs. megkérdezte tőlem, hogy
bemutatkozhat-e, és már indult is. Gyönyörűen bemutatkozott a gyereknek, és
megkérdezte a szülőt, hogy játszhatnak-e.
Ha rosszalkodásba készült fulladni a dolog
(pl művházban rohangálás), Zs.-nek elég volt egy pillantás, és tudta, hogy
átlépte a határt, és azonnal visszakozott. Mivel a korai éveiben legtöbbször felnőttek
vették körül az idő nagyobb részében, megszokta, hogy figyeljen arra, amit egy
felnőtt mond, és hallgasson is rá.
Érdekes az is, hogy ezeknek a gyerekeknek
soha nem kérdezte a nevét. Az nem számított, csak a játék. Ennek ellenére, le
merném fogadni, hogy egytől egyig emlékszik mindegyikre, mert emlegeti őket, és
félelmetesen jó Zs. memóriája, ha emberekről van szó.
Körülbelül 6,5 éves kora óta része állandó,
nagyobb létszámú kortárs közösségnek. Szerencsésen alakultak a dolgaink, mert pont ez a
kor volt az, amikor észrevettem, hogy igényli az állandó kortársakat. A nevelők
először tartottak tőle, volt olyan hely, ahová végül az ostoba felnőtt
előítélete miatt nem engedtem.
Érdekességként írom a beilleszkedéshez, hogy
egy olyan csoportba is bekerült, ahol a kis létszám miatt összevontak több
korosztályt. Mivel Zs. nagyon jól olvas, így bekerült egy olyan csoportba, ahol
12-13 éves lányok voltak. Először csak az egyikük fogadta be, sajnálatból.
Ahogy azonban később megismerték, olyan oldalát mutatta meg nekik, hogy végül
mindenki elfogadta, sőt számított a véleménye.
És most jön a fekete levesem: Zs.
visszalépése. Eddig nem igazán volt rá egy közösség/gyerek sem
„romboló” hatással. Most azonban az úszás tanfolyamon van 2 gyerek, aki nagyon
rossz hatással van rá. Ami furcsa, hogy nem is velük barátkozik, mégis majmolja
őket.
Pisis víz a szájba, majd a másik arcába
„köpés”. Víz alatt úszó gyerek csikizése. … A tapasztalataim alapján kénytelen
vagyok azt gondolni, hogy az olvasók közül, most jó páran felhördülnek, hogy
gyerekek, játszanak.
Szerintem meg több szempontból nagyon is
helytelen dolgok ezek, ráadásul olyanok, amiket egy 8 éves gyerek simán
átláthat. Például arcon nem köpünk senkit, még vízzel sem. Egyrészt ez
szerintem megalázó, másrészt a szemébe, orrába, mehet a víz, ami biztos, hogy
nem tesz jót, egy épp úszni tanulónak. A leglényegtelenebb, de engem azért ez
is zavar, ki az a nem_normális, aki
tudja, hogy pisis a víz, mégis önként a szájába veszi?
Szerencsére a csikizős dolgot nem kellett szóba
hoznom, mert Zs. maga mondta, hogy amint ő is megtette, eszébe jutott, hogyha a
víz alatt neveti el magát a kisgyerek abból nagy baj lehetett volna.
Nem tiltottam el a 2 gyerek egyikétől sem,
mert szerintem nem hat, amíg Zs. azt látja bennük, hogy mókásak. Inkább azt
beszéltük meg miért nem helyes/mókás az, amit tesznek.
Kicsit elkalandoztam, de ezek jutottak
eszembe Betti kérdéséről. Most megpróbálok konkrétabb lenni.
Szerintem az otthonoktatott gyerek, ha később
is kapcsolódik be nagyobb csoportba, jobban helyt tud állni, mert sokkal
biztosabb alapokkal rendelkezik. Nem a „vak vezet világtalant” helyzet áll
fenn, hanem a szüleitől tanulja meg a különböző helyzeteket kezelni. Az
óvodában és iskolában nagyon sok dolog rejtve marad a felnőttek elől vagy csak
nincs idejük, erejük rá (ami nem meglepő a létszámból kiindulva). Az „oldják
meg maguk közt” meg nem működik, csakis akkor, ha korábbról már van jó sok
mintájuk. Ilyenkor az okos felnőtt orra alá dugnék egy integrálegyenletet, hogy
„oldja meg maga”. Vagy bármi mást, amiben nincs gyakorlata.
Az ellenálláshoz pedig szerintem arra van
szükség, hogy a gyerek biztos legyen önmagában, legyen tisztában a szülői
értékrenddel, majd később a sajátjával (ami jó esetben a sülők értékrendjéből
növi ki magát.)
Egyébként a közösség nem kortárs csoportot
jelent az én véleményem szerint, hanem azokat az embereket, akik szükségszerűen
körbe vesznek minket nap, mint nap. A közösségem részének tekintem a postás
bácsit, akitől a leveleket kapjuk, aki rendszerint felbosszantott minket, de
mára már csak nevetünk a furcsaságain. Vagy az SZTK-ban a kartonozós néniket, akik életuntan viszik fel az adatokat, kivéve, ha Zs. adja át az okmányokat, a pénztárost az Aldiban, aki türelemmel vette, míg Zs. lassabban számolt, hogy a fémpénzéből kiszámolja a megfelelő összeget, a piacon az almás nénit, aki a legfinomabb almát árulja. Az ilyen értelembe vett közösségünkkel Zs. nagyon szépen megtalálja a hangot és mindig dűlőre jut.
A kortárs csoport pedig szerintem azért jó,
mert legkönnyebben ott szerezhetnek gyerekkorban barátokat a gyerekek, mert
azonosak a problémáik, hasonló dolgok érdeklik őket. Ez persze felnőtt korra elmosódik,
mert ami érdekel egy mostani 8 évest az egy 14 évest hidegen hagy, míg 15 év
múlva nem meglepő, ha 23 és 29 éves korukban már hasonló dolgokkal állnak
szemben. Szerintem akárhány gyereke is van az embernek és magántanulók, akkor
is jó a kortárscsoport, amit mi délutáni foglalkozások keretében oldunk meg.