Anyja lánya? Az hát!

Persze messziről jött író ember, azt mond ír, amit akar, de elmesélem, hisz sokat hallom, hogy az oo-s szülő rátelepszik a gyerekére, illetve a gyerek a szoknyáján ül.

Én nem akarom még úgy elengedni Tizenegyévest napközis táborba sem, hogy ne legyek a közelben. Így olyan táborba mehet, ahová én is mehetek pro bono kézműveskedni a gyerekekkel. Igen-igen, erre lehet mondani a fentit (előítéletesen). Hogy ez valójában mennyire másképp jön ki:

Hazainduláskor kézenfogva /Igen, még nem ciki megfogni a kezem, ha úton járunk, sőt igényli. Bár szerintem a táborban sem lenne ciki, csak ott nincs rá ideje, mert dolog van vagy játék ;o)/ kisétálunk, egy kislány utánunk szalad és kiált a kapuból:

Kislány: Tizenegy, te A.-val [szerk.: velem] mész?

Tizenegy: Igen, mert ő az anyukám.

a Kislány kerek szemek, tátott szájjal a kapuban maradt

Szóval a kislány 4 velük töltött nap végén tudta meg, hogy összetartozunk, pedig az idő nagy részét az ő csoportjukban töltöttem, bár más csoportokban is kézműveskedtem, de az övében rendeztem be a hadiszállásom. Egyrészt, hogy rálássak, tudjam milyen benyomások érik. Ebben azt szeretem, hogy amikor ki akar beszélni velem valamit, pontosan tudom miről van szó. Na meg bármire szüksége van, és nála nincs kiveheti a táskámból. Bár ennek komoly oknak kell lennie, mert a táskámba nyúlásért harapok.:)

Mondjuk korábban (t'án még tavaly is) előjött olyan, hogy "körbepisilt", amikor idegen kisgyerek megölelt, odarontott, és kétszer akkorát ölelt rajtam, de mára megszokta, hogy ilyen helyzetben vannak gyerekek, akik megölelik a felnőtteket, mondhatni nagylelkűen bedob a közösbe. ;o)

Miért szeretem az otthonoktatást? 4.

Idén külön tesire is járattam a lányom, mert vannak olyan dolgok, amiket itthon nem tudok megoldani. Szekrényugrás, kézenállás (jó mondjuk ez menne, de vagyok annyira aggódós, hogy inkább szakemberre bízzam ezt is :) ), kislabdadobás, kötélmászás...

Szóval odaadtam a testnevelő tanárnak a követelményt, amit a sulitól kaptam, és mondott pár szót, hogy látja ő a felkészülést. Ezek közt volt az is, hogy a kötélmászás megtanulása hosszú folyamat, számítsak rá, hogy eltelhet némi idő. Igazából nem izgattam magam, mert minek aggódni év elején, hogy mi lesz a végén?

Persze közben Tízéves váltig állította, hogy ő tud kötelet mászni. Én meg a hitetlentamás, csak ráhagytam, hogy ne bántsam meg az érzéseit, de nem gondoltam volna, hogy az a gyerek, aki még nem is érintet mászókötelet kapásból feljut rá. Bár azt mondta, hogy látott már gyerekeket kötélre mászni, jól megfigyelte őket és biztos benne, hogy neki is megy.

Ilyen magabiztosan sétált be az első foglalkozásra, ahol a már leírt körülmények, és a még nem említett olyan vékony, jaj fel ne borítsa a szél alkata ellenére kapásból felmászott a kötélre. Mert elméletben (!) megleste és kielemezte a mozdulatokat.

Miért szeretem az otthonoktatást? Mert az otthonoktatók nagyobbrészt megválaszthatják a környezetet, amelyben a gyermek testileg-lelkileg fejlődik. Így ez történhet olyan helyen, ahol a kudarcokért nem kinevetik, hanem bátorítják, ha valami nem megy, és a kisebb sikereit is értékelik. Ennek az lesz a következménye, hogy a felmerülő problémákat, nehézségeket nem teherként éli meg, hanem egy izgalmas, megoldandó feladatként. Sőt eljut oda, hogy Miért ne menne ez nekem? Ráadásul ha valamivel "többet képzel" magáról, mindig egy kicsit nagyobb falatot vállal be, folyamatos lesz a fejlődés.