Zs. az a típus, aki mindig mindent itthon hagy. Teszem azt citerára megyünk, akkor a citerát/kottát, ha futni megyünk, akkor a cipőt, ha angolra akkor az angol cuccot, ha ... stb. Szóval tényleg elkeserítő.
Ez szerintem nem normális az ő korában, de az sem, ha leordítom a haját. Már azt is kaptam tanácsként, hogy verjem el jó alaposan, attól majd megjegyzi... Nem tudom mit szólna a kedves tanácsadó, ha én mondjuk egy sodrófával vésném az ő eszébe, hogy tulajdonképpen nem is kértem tőle tanácsot, főleg, mert gyakran osztja kéretlenül.
Persze én sem vagyok szent, vesztettem már el a türelmem, és mordultam rá Zs.-re, de ehhez a dologhoz már hozzászoktam, és törtem a fejem egy ideje azon, hogy segíthetnék. Az nem játszott, hogy én ellenőrizzek mindent mielőtt kilép az ajtón, mert akkor meg a magam dolgáról feledkeztem el, így történhetett meg, hogy egy égő mécsest és egy macskát hagytam egy szobában (még mindig kiráz a hideg).
Én indulás előtt mindig felsorolom magamnak, hogy mire lesz szükségem, de ez Zs.-nél nem jött be. Neki valami olyan kell, ami tényleg az utolsó pillanatban is "rászól" még, hogy "Nálad van-e?". A szikrához egy olyan helyzet kellett, ami Zs.-nek komoly fájdalmat okozott az itthonhagyósdi miatt, mert olyan krokodil könnyek, amik az ő szemében voltak, komoly motivációt jelentenek minden anyának.
Ennek hatására jöttem rá, hogy az a pillanat, amikor még gond nélkül visszafordulhat bepakolni, ami nincs nála a bejárati ajtó kilincse. Kilincs, kilincs, kilincs, ... Megvan! Szállodás ne zavarj tábla! Ilyen kell nekünk! A
mágnes táblánkkal összehangolva, szimbolikájában, minden
elmennivalóra egy.
Ilyenekre gyűjtötte össze Zs., hogy mi az aminek nála kell lennie egy-egy foglalkozáson. Mielőtt kilép az ajtón, leakassza, elolvassa, átgondolja és együtt örülünk (vagy azért, mert minden bent van, vagy azért, mert mégsem marad itthon, ami nem volt).
