Egyszer volt, hol nem volt…
Létezett az idők hajnalán, a kezdetek kezdetén egy hatalmas virágzó rét. A réten a legpompázatosabb virágok nyíltak és a legfinomabb gyümölcsök teremtek. A rétet Gaia a földanya szelleme gondozta és felügyelte, hogy minden a legnagyobb rendben zajlódjon.
Időközben sok apró lény költözött a rétre, manók tündérek és más aprónépség. Gaia nagyon örült nekik, mert így volt kikkel megosztania a természet szépségei által nyújtott örömöket, vidámságot.
A szorgos aprónépség ki is vette a részét a rét növényeinek gondozásából. Ültettek, gyomláltak, locsoltak; elvégeztek minden munkát, amire a rétnek szüksége volt. Az ettől gyönyörűbb lett, mint valaha. Gaia és az aprónépség nagyon elégedetten és boldogan élt.
Egyik tavasszal – amikor már ébredeztek a virágok – megjelent, egy addig ismeretlen tündér a rét fölött röpdösve. Gyönyörű pillangó szárnyai úgy ragyogtak a reggeli napsütésben mintha a nap kishúgai lettek volna. A tündér, röpdösés közben kacagva egy dalt énekelt. A virágok bimbói a dallamra kezdtek el ringatózni.
Az aprónépség összesereglett a rét közepén hallgatni és csodálni az új jövevényt. A tündér lassan és méltóságteljesen leszállt közéjük. Így közelről látszott, hogy a szárnyai halványlila és fehér színben váltakoznak. Az aprónépség nagy szeretettel és gondoskodással összehordott gyorsan sokféle ételt és italt, hogy megvendégeljék a tündért. Került a kis asztalra aszalt gyümölcs, kakaós sütemény, tejberizs és málnaszörp is. A tündér nekilátott és mindent felfalt és megivott. Majd köszönöm és köszönés nélkül elrepült. Mindenki elcsodálkozott, hogy milyen udvariatlan és mogorva ez a tündér. Nem mondta meg a nevét és meg sem köszönte a reggelit!
Napközben az aprónépség szorgalmasan dolgozott, ahogy mindennap, amióta csak beköltöztek a kertbe. Az új tündér, akinek még a nevét se tudták, csak lustálkodott és ásítozott. Persze délben az ebédnél ő volt a legfürgébb, odaállt az üst elé és beleszagolt.
– Mit főztetek? – kérdezte a manókat.
– Gyümölcslevest és sütöttünk hozzá lekváros buktát – felelte a legöregebb manólány, mert ő volt a főszakács.
– Mért kérdezed? Te biztosan nem lehetsz éhes, hiszen egész nap nem dolgoztál, csak lustálkodtál! – folytatta a manószakács.
– De bizony éhes vagyok és eszem is! Megéheztem a sok izgágaságotoktól! – ordította a tündér. A manók összerezzentek, nem voltak hozzászokva a durvasághoz.
Az a szokás a réten, hogy délelőtt dolgoznak, délután pedig játszanak. Sokféle izgalmas és érdekes játékot ismertek az apróságok. Bújócskáztak, kergetőztek, homokvárat építettek, kidobóztak és labdáztak. A tündér nem játszott velük, pedig kedvesen hívták többen is.
– Hagyatok! Nincs kedvem! Fáradt vagyok! – ilyeneket és ehhez hasonlókat felet az őt játszani hívóknak.
Lassan beesteledett, az aprónépség elfáradt a szorgos délelőtti munkában és a délutáni önfeledt játszadozásban. Itt volt az ideje, hogy nyugovóra térjenek. Mindenki elkészítette szépen a fekhelyét mindenki úgy, ahogy szerette. Egyikük fűből vetett ágyat magának, a másik levélből, de akadtak, akik lehullott pipacssziromból. Elalvás előtt még mindenki ivott egy csésze mézes citromfű teát.
A tündér csak ekkor ébredezett a délutáni lustálkodásából. Nagyot ásított miközben a szárnyait igazgatta. Gonosz mosoly jelent meg az arcán, majd megrebbentette szárnyait, hogy a magasba repüljön. Látta, hogy szép lassan mindenki mély álomba szenderül és békésen gondol a holnapi munkára és játékra. Várták a nyugodt álmot, ahol folytathatták az abbahagyott játékokat.
A tündér csendesen felemelkedet a rét fölé, körbetekintet majd gyors iramban ide-oda szálldosott. Felgyorsított és szánt szándékkal nekirepült a virágok bimbóinak. A bimbók fájdalmasan pukkantak egyet, majd lehullottak a földre. A tündér pedig folyamatosan kacagott, miközben újabb és újabb bimbóknak repült neki. A szétpukkadt bimbókból azon a nyáron már nem tudott virág fejlődni, ezért szegényebb lett a rét színvilága.
Miután elfáradt a tündér ő is lefeküdt, mielőtt elaludt arra gondolt, hogy holnap az aprónép úgysem tudja ki tette tönkre a virágokat. Ha megkérdezik tud-e valamit a dologról, majd letagadja.
Hajnalban a napfelkeltével együtt felébredt az aprónépség is. Szinte egyszerre ásítottak, majd nyújtózkodtak egyet. Ekkor észrevették a sok szétpukkadt és lehullott virágbimbót. Gyorsan megtörölték a szemüket, mert nem akarták elhinni ezt a hatalmas pusztítást.
Mi történhetett? Kérdezgették maguktól és egymástól. Talán vihar volt, vagy jégeső esett? Senki sem tudta a választ csak a tündér, de ő mélyen hallgatott. Arra gondolt, milyen buta is ez az aprónépség, mért is foglalkoznak ezek a bimbókkal? Hisz maradt még elég! Kevesebb a virág kevesebb a munka!
Az aprónépség aznap délelőtt szomorúan dolgozott, eltakarították a lehullott bimbókat és próbálták vigasztalni a sérült virágokat. Máskor a kacagásuktól és az éneklésüktől zengett a rét, most pedig búsan sugdolóztak. Délutánra sem lett jobb a hangulatuk, nem volt kedvük játszani, csak leültek körbe és töprengtek mi is történhetett.
Leszállt közéjük a tündér.
– Veletek meg mi van? Mért nem játszotok? Mért nem szaladgáltok? – kérdezte őket. Az egyik manó megszólat:
– Tudhatnád ha akarnád! Te hogyishívják tündér! – A tündét begurult.
– Nem vagyok hogyishívják! Az én nevem Estike tündér! – kiabált még egy kicsit a manókkal, majd odébb repült duzzogni.
Aznap este szomorúan készülődött a lefekvéshez az aprónépség. Még a citromfű teájukba is elfelejtettek mézet tenni, de észre sem vették, annyira búslakodtak. Estike tündér eközben gonoszul figyelte őket. A mai estére még nagyobb pusztítást tervezett. Tövestől akarta kitépni a legkisebb virágokat.
Mire feljött a hold az aprónépség is elszenderedett. Estike tündér csak erre várt. Meglebbentette a szárnyát és kinézte magának az első kis virágot, amit ki akart tépni a földből. Gonoszul mosolygott és már nyújtotta is a kezét, amikor hirtelen valami megrántotta, és erősen fogta a lábánál. Nem eresztette akárhogyan is kapálózott.
Gaia a földanya szelleme fogta meg Estike tündér lábát, hogy megakadályozza a rét élőlényeinek ismételt pusztítását.
– Ki vagy te és, hogy mersz hozzám nyúlni? – üvöltötte Estike tündér, majd keservesen elkezdett sikoltozni.
Az esti hangokhoz nem illő ricsaj egytől egyig felébresztette az aprónépet. Összegyűltek és figyelmesen szemlélték az eseményeket.
Egy idő után mikor Estike tündér belátta, hogy nincs értelme abbahagyta a kiabálást és rúgkapálni is elfelejtett. Ekkor Gaia letette Estikét az aprónép közé a földre és szomorúan kérdezte:
– Mi értelme volt ennek a pusztításnak? Örömödet lelted a bimbók elpusztításában? Akkor is nevettél volna, amikor kitépkeded a kis virágokat a földből?
Estike most először gondolta végig mit is csinált tegnap este és mire is készült ma. Átérezte a megsérült virágok fájdalmát, félelmét és az aprónépség szomorúságát. Ráébredt, hogy mekkora szertettel fogadták, és ő milyen irigy és lusta volt. Bocsánatot akart kérni viselkedéséért és a pusztításért. Érezte azonban, hogy a szavak, az ígéretek nem változtathatnak a dolgokon.
Estike valamilyen módon mindenkép jóvá akarta tenni cselekedeteit és szerette volna kárpótolni a rétet és az aprónépet a szomorúságért, amit okozott. A többiek csendesen figyelték, tudták, hogy most valami nagyon fontos változás megy végbe Estike lelkében.
Estike felismerte végre mi a különbség a jóság és a gonoszság között. Megértette, hogy mennyivel jobb lehet az aprónépséggel együtt dolgozni és játszani, mint éjjel egyedül rombolni, pusztítani. Most attól kezdett el félni, hogy a barátság lehetőségét örökre elrontotta az aprónéppel. Már nem magáért aggódott, hanem a közösség egészéért. Szerette volna megváltoztatni a múltat, de tudta ez lehetetlen. A múlt hibái megmaradnak, de a jelen és a jövő tetteivel jóvá kell tenni őket.
Estike nagyon erősen gondolkozott miként tehetné jóvá a pusztítást, amit csinált és mivel vidíthatná fel az aprónépséget. Töprengő kis arcán egyszer csak megjelent a végleges elhatározás ráncocskái. Kitalálta mit kell tennie, és elhatározta, meg is teszi nyomban. Tudta, ha végre valaki rátalál a helyes megoldásra, akkor azt azonnal meg kell valósítani. A helyes megoldás nem mindig könnyű döntés, a halogatása pedig csak egyre nehezebbé teszi.
Estike tündöklő szárnyai egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében lehullottak. A szárnyai nyújtotta szabadságról, a repülésről mondott le. Úgy érezte – és igaza volt – visszaélt a repülés adományával, mivel rosszra használta, ezért önként megvált tőle.
Óvatosan összetekerte a szárnyait, majd félrevonultan az egyik megsérült virág tövében egy kis gödörbe eltemette. Törökülésben leült a gödör fölé és alaposan végiggondolta a tetteit, cselekedeteit amióta a rétre érkezett. Amikor a gondolataiban odaért, hogy milyen durván és mogorván beszélt a kedves aprónéppel elsírta magát. Ezek a könnyek már nem az önzéséből és a beképzeltségéből eredtek, hanem az őszinte megbánásból és szégyenkezésből.
Észre sem vette, hogy a könnyei lassan egy piciny tócsává gyűltek a gödör felett, majd lassan beszívta a föld. Az aprónépség a távolból figyelte, szerettek volna neki segíteni, de tudták Estikének most magányra van szüksége. Egyedül kell szembenéznie a gonosz tetteivel és felkészülnie a testi-lelki megújulásra.
Gaia érezte Estike őszinte megbánását, és az akaratát, hogy ezentúl szeretettel és szorgalommal élje az életét. Gaia elsuttogta azokat a varázsszavakat, amiket a rét születésekor is használt. Ez a varázslat a természetből és az önzetlen jóérzésből táplálkozik.
Időközben már erősen alkonyodott, de Estike még mindig ott ült ahová a szárnyait eltemette. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki vagy valami megsimogatta az arcát. Felemelte a fejét és egy igazi csodát láthatott. Közvetlenül előtte a kis gödörből egy növény kezdett el kinőni. A levelei súrolták az arcát. Nagy csodálkozva hátralépet úgy figyelte a növényt.
Egy idő után nem nőtt tovább, viszont megjelent rajta sok apró bimbó. Ekkorra már az aprónépség is megérezte a varázslat erejét és ők is a növény köré sereglettek. Egyszerre egy érdekes de nagyon kellemes hangú csettintés hallatszott. Majd apró pukkanások kíséretében kinyíltak a bimbók.
A bimbók helyén sok apró fehér és lila árnyalatú virágok nyíltak ki. Édeskés illatuk fokozatosan az egész rétek belengte. Új virág született! Estike tündér önzetlenül feláldozott szárnyából és az őszinte megbánás könnyeiből. „Nevezzük el Estikének!” kiáltotta szinte egyszerre az egész aprónépség.
Estike tündér nagyon boldog volt. Az aprónépség rögtön elhatározta, hogy egy esti ünnepséget rendeznek. Előszedtek sok finomságot, befőttet, lekvárt, kenyeret és még sok minden mást is. Estike tündér rohant segíteni, ő kente meg mindenkinek a lekváros kenyerét. Miután mindenki jóllakott reggelig táncoltak, ugráltak örömükben az új virág körül.
Az estike virág minden tavasszal kinyílik, és azóta már a szelek szárnyán elkalandozott az egész világba. Ha akarod Neked is lehet egy kis estike virág kerted. De tudnod kell, hogy az estike alkonyatkor virágzik, és azt is tudd, hogy az aprónépség olykor felkerekedik a rétről és felkeresi a világban növő estikéket. Holnap lehet, hogy pont a Tiéd.
Itt a mese vége de ne fuss el véle… tartsd meg emlékezetedben és majdan meséld el a saját gyermekednek.