... a barátoknak csak Vilma.
Annyit fohászkodott az Öreglány, hogy meghallgattatott, összefújt minket a márciusi szél. Tudom-tudom, április a szelek hava, de én hallgattam a márciusira is, kizárólag gyakorlatias megfontolásból. Ugyanis kidobtak, és áprilisig simán éhen pusztultam volna, vagy valami más borzalom. Kell az bárkinek is? Ugye, hogy nem.
A Doktornak az idegeire mentek, mert nem hiszik el, hogy van olyan négylábú mint én. Még ezt nézze meg doktor úr, még azt nézze meg. De biztos? Ezt el ne felejtse... Hát ja, akik macskákhoz vannak szokva, meg a Fridához azok, ha egy négylábú tud viselkedni rögtön arra gyanakodnak, hogy tuti baja van. Én jó vagyok, punktum, de ne vegyük figyelembe a ma reggeli bepisit. Meg a megrágcsált ajtót tokostól. Az Öreglány törheti a fejét, hogy adja be az Emberének, hogy az réges-rég olyan. Sőt, úgy vették, mert az az új sikk. A bepisire szemrebbenés nélkül rávágja, hogy kiment egy kis víz. Van neki rutinja benne. Az Emberének is, hogy úgy tegyen hiszi amit hall.
Visszatérve arra, hogy jó vagyok: hány kutya tűri plüss állatkaként Doktor macerálását? Alszik el nyomban édesdeden, amint egy pillanatig nem matatják a hideg vizsgálóasztalon? Szóval nem győzöm hangsúlyozni, főnyeremény vagyok számukra.
Kissé méltatlan, de ha nincs kocsi, akkor nincs kocsi. Ilyen méltósággal tűrtem kilométereken át a megaláztatást a kerékpár csomagtartójában Doktor felé és vissza. Csak Bokoralja felé remegtem egy kicsit, mert féltem, hogy nem voltam elég jó, és azért megyünk arra, hogy visszavigyenek. De nem, csak Bokoralján túl lakik a Doktor. Szó se róla, lakhatna máshol addig, míg megnő bennem a magabiztosság. Majd mondom is neki.