Bolgár népmese
A módos gazda meg az arató szegény ember
Átdolgozta: Pappné Tarczai Gizella
Egy öreg, módos gazda magához hívatott egy szegény embert, hogy arassa le a búzáját.
– Meddig kell dolgoznom? – kérdezte a szegény ember.
– Amíg le nem nyugszik az égi lámpás – felelte a gazda, és az égre mutatott.
– Aztán mennyi lesz a fizetségem?
– Ha úgy dolgozol, ahogy kell, adok neked egy tarisznya lisztet.
Ráállt a szegény ember, kiment a búzaföldre, és aratni kezdett a mező egyik végén. Marokszám hullottak a kalászok. A szegény ember kévébe kötötte a learatott kalászokat, majd a kévéket rakta keresztbe. Dolgozott, csak dolgozott, anélkül hogy akár csak egyszer is kiegyenesedett volna. Csak déltájban ült le egy kis időre a körtefa alá, elővett tarisznyájából egy darab kenyeret és egy fej hagymát. Alighogy bekapta, tüstént megint sarlót ragadott, és folytatta a munkát. Estére learatta a búzamező felét. Mikor a nap lenyugodott, felegyenesedett, letörölte homlokáról a forró verítéket, és azt mondta:
– No, ebből elég lesz mára.
– Már hogy lenne elég? – mérgelődött a fukar gazda. – A mező fele még learatatlan.
– De a nap lement, és már sötétedik – méltatlankodott a szegény ember.
– Igaz, a nap lement, de nézz csak az égre! Már feljött a nap húga, a hold. Ha tovább aratsz, míg a hold is leáldozik, akkor jó. Máskülönben nem kapod meg a lisztet.
Mit tegyen hát az ágrólszakadt aratómunkás? Tovább kötözte a kévéket. Egész éjjel törte magát, míg a gazda a körtefa alatt feküdt, és mélyen aludt. Mire a nap felkelt, a szegény ember is elkészült munkájával, learatta az egész búzamezőt.
– Így már megkapod a lisztet – mondta a gazda. – Eredj, hozd a tarisznyádat, és menj vele a malomba, ott tartom a lisztemet. Én is megyek utánad.
Elment a szegény ember a malomba, de előbb szerzett magának egy jókora kecskebőr zsákot, és odatartotta a gazda elé. A gazda tágra nyitotta a szemét.
– Minek hoztad ezt a nagy zsákot?
– Mert ez a tarisznya bátyja – felelte a szegény ember.
– Hogy volna a zsák a tarisznya bátyja?
– Úgy, ahogy a hold a napnak a húga. Ha a napnak van húga, miért ne lehetne a tarisznyának bátyja?
Zavarba jött a gazda, és szó nélkül megtöltötte a zsákot liszttel.
Kányádi Sándor
Ki mint vet, úgy arat
Élt egyszer, még a régi világban, két szomszéd. Az egyiknek nagy háza, kertje, udvara s akkora darab földjei, hogy azzal szokott volt dicsekedni, le se kell lépnie a sajátjáról, ha a falut meg akarja kerülni.
– Határ földem van, szomszéd, határnyi földem! – szokta dicsekedni a szomszédjának.
– Bárcsak eszed is volna hozzá, szomszéd! – válaszolt vissza a szomszéd, akinek kicsi háza, kertje, udvara s annyicska földje volt, hogy a gazdag szomszéd még a tyúkjait sem tudta volna eltartani akkoráról. Pedig nem is volt olyan sok tyúkja. De bezzeg volt a szegény szomszédnak annyi gyereke, hogy más helyen tyúknak is sok lett volna.
Mégis megvoltak, jól voltak valamennyien. Megesett nemegyszer, hogy nyár elején a határnyi földes szomszéd kénytelen volt átkullogni a szegény szomszédhoz egy-két véka lisztért.
– Aratáskor, az újból meghozom – mondta pironkodva.
– Megkapom, nem veszünk össze.
Így ment ez évről évre. Míg aztán egyszer aratáskor, de még csépléskor sem tudta meghozni a gazdag szomszéd a szegénytől kért véka lisztet. Hiába volt határ földje, nem termett azon annyi sem, amennyivel bár a tyúkjai jóllakhattak volna. A szegény meg akkora asztagot rakott, hogy az átalhasasodott a szomszédba. Araszos feje volt a búzájának.
– Arany van a földedben, szomszéd – sopánkodott irigyen a szomszéd.
– Ki mint vet, úgy arat! – válaszolta vissza a szomszéd.
– Hiába vetettem, annyim se lett, amennyit elvetettem.
– Ki mint vet, úgy arat – mondta megint a szomszéd. – Becsaptad a földet, a föld is becsapott téged. Hogyha idejében fölszántottad volna s trágyával a földet megzsíroztad volna, akkor most téged vetne föl a búza. Így meg, látod, én csak azt mondhatom újra: Ki mint vet, úgy arat!
Fönn is maradt az okos szomszéd bölcs mondása, s azóta is, ha valaki rossz munkától vár jó eredményt, mi is azt mondjuk rá a csalódottan orrát lógatóra:
– Ki mint vet, úgy arat!
