Személyes, kitárulkozós

Régóta akarok erről írni, most apropóját is érzem :)

Én minden apró hibámra görcsösen reagálok. Napokig nem tudok miatta aludni, mert lefekvés előtt csak ez jár az eszemben. Persze ez csak saját magamra vonatkozik, ha Zs. valamiben hibázik, próbálok neki segíteni, néha azzal, hogy „nem segítek” :o)

Ennek ellenére elsős kora legelején, míg meg nem találtuk a megoldást nem akartak menni az íráselemek. Iszonyatosan nehezen viselte. Napokra visszamenően fel tudta sorolni melyik lapon mi, hogyan nem ment. Úgy éreztem ebből komoly baj lehet. Nem akartam, hogy lelki nyomorék legyen a gyerekemből néhány vacak vonal miatt, legrosszabb esetben veszünk neki diktafont. Ekkor kezdtem el hajtogatni neki, hogy: „Nem az a baj, ha hibázunk, hanem az, ha meg sem próbáljuk kijavítani.” Ez szerencsére hatott és beleivódott Zs.-be. Volt egy olyan időszak, amikor túlzottan is… :) Ekkor egy ideig ki kellett egészítenem azzal, hogy azért igyekezzünk mindent megtenni a hiba elkerüléséért. Mára megtalálta az egyensúlyt, nem érzi magát a hibát „bajnak”, persze nem mindig örül a javítási lehetőségnek. Én pedig nagyon büszke vagyok rá, hogy ezt megtanítottam neki.

Abban, aki tudja, hogy Bonifác ma hajnalban 02:15-kor ébresztett némi bajusztő vakargatásért és nem tudtam visszaaludni, felmerülhet, hogy ez mind szép és jó, de ha ilyen fáradt vagyok minek most, 21:37-kor írok erről (mikor mindjárt itt a következő bajusztő vakargatás ideje)? Hát ezért, mert mondani könnyű a fennebbi okosságot, de nekem még nem sikerült elsajátítanom. Azért leírom ide még egyszer, hátha magamra is jó hatással leszek:

„Nem az a baj, ha hibázunk, hanem az, ha meg sem próbáljuk kijavítani.”