Főzés közben észrevettünk egy kis verebet az ablakpárkányon. Ő is minket, de nem mozdult. Mi már rémeket látunk, hogy nagy baja van, mert meg sem rebbent, mint a társai szoktak. Ám egyszer csak, elunva a kölcsönös bámulást szélesre tárta a csőrét.
Rám tört a frász, hogy ennek a verébnek annyi. Még sosem tátotta rám a csőrét egy veréb sem, legalábbis nem tűnt fel, ezért értelmezhettem félre első körben, hogy mit is akarhat. Igazából nem készült elpusztulni, ugyanis hosszasnak tűnő, tátott csőrös várakozás után virgoncan tovaröppent. Meggyőződésem, hogy közben a tekintetében némi rosszallás villant.
Így utólag csak arra tudok gondolni, hogy talán az ebédből tartott igényt valamennyire. Ha így van, akkor ezek után szembe kell néznem vele, hogy vendéglátói hírnevemen csorba esett. De akkor sem vagyok hajlandó kukacot tenni a lecsóba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése