Még aktív, de már megkezdődött az ittfájottfáj, aminek igyekszik nem megadni magát. Így vállalt egy kis plusz takarítást, nagy forgalmú helyen, mosdóval, ami minden hajnalban összehányva/fsv (bocs) fogadja. Vannak cifrább dolgok is a vécében/piszoárban, sokan nem tanulták meg rendeltetésszerűen használni, vagy mit érdekli őket, hogy az utánuk következőket, illetve takarítót mi fogadja. Mindezt 500 forintért hajnali háromkor.
Nem panaszkodik a pénzen, megszokta, nem volt alkalma tanulni, így végig kísérte az életét, hogy alul fizetve, más mocskát takarítsa. Csak amikor 3. faktornak bejön, hogy még a lelkét is megalázzák, ott rúgnak belé, ahol épp érik (persze nem mindenki, ezért tartott ki sokáig), veszik semmibe, akkor megszakad az emberben valami.
Amikor ezt közölte velük, hogy nem bírja tovább, persze már jött az elismerés. Hogy az áthaladók rendszerint megemlítették, hogy országosan nem futottak bele ilyen tiszta vécébe, hogy az üzlet is milyen tiszta... Csakhogy ez már a későbánat kategória. Amikor már nem is hiszi az ember, hogy igaz, csak azért mondják, hogy ne nekik kelljen nap, mint nap a mocsokból kivakarni a helyet.
Nem akkor kellene megbecsülni az embert, amíg ott van? Miért kell sajnálni a másiktól pár jó szót? Mert hangsúlyozom, nem a megfizetetlenséggel van itt elsősorban baj. Vagy ha már tovább adják az elismerést, nekik ciki, hogy pénzben ez nincs kifejezve?
Egyébként tudom, hogy nagyon sok munkahelyen ez nem szokás, pont ezért döntöttem úgy, hogy ezzel a konkrét történettel szót ejtek róla. Egyrészt, hogy magamban is erősítsem mennyire fontos, ha már olyan világot élünk, hogy pénzben nem lehet kifejezni megfelelően mások elismerését, legalább szóban fejezzük ki egymásnak.
Egy régi esetem jutott eszembe, tizen év előtti
VálaszTörlésFőnököm -külső nyomásra- meglepett egy írásbeli figyelmeztetéssel, egy újságcikkért, amit a gyermekélelmezésről írtam, nem óvónői minőségben, hanem, mint "közszereplő".
No szóval:
Behívatott az irodájába, egekig magasztalt, hogy mennyire klassz, meg a sok pályázat, meg izé...
Aztán nagy nehezen ráröppent (helyettese unszolására), hogy nesze itt van ez a figyelmeztetés, nem kell mellre szívni, meg minden...
No én megvilágosítottam elméjét - amennyire lehetett-, vagy bedobja a papírkosárba. Vagy munkajogi per lesz belőle. Lett is, hála szakszervezeti tagságomnak. A bíró fetrengett, mikor olvasta soraimat. Persze, hogy visszavonatta. Szeretett főnököm még mai napig sem tájékoztatott a végkifejletről. (Hála az égnek 4 éve boldog nyugger vagyok, főnök mentes övezet!!
Soha ne hagyjuk, ne tűrjünk.
És akkor nem jön el a végső kiborulás.
Sajnálom, hogy az önérdek érvényesítés nagyon gyenge lábakon áll/állt kis hazánkban.
Szerintem is ki kell állnunk magunkért (nekem nem mindig sikerül).
TörlésPont most volt egy olyan helyzet, amiben méltatlanul bántak a csapattal, amivel voltam. Megemlítettem a csapatvezetőnek, hogy ezt szóvá fogom tenni az illetékesnek, mert úgy hiszem olyan ember, akivel ilyet meg lehet beszélni (az eddigiek alapján úgy tűnik tévedtem). A csapatvezető elfojtott indulattal reagált, hogy nehogy az ő jelenlétében tegyem.
Ez ékes példa arra, hogy sokan csak a 2 végletre tudnak problémamegoldáskor gondolni: tűrni vagy izomból megoldani. :(
Éppen ezért fontosnak tartom a munkám során, hogy a gyerekeknek ezt is megtanítsam, és örömmel vettem észre, hogy nyitottak rá.