Ilyen sokat még nem is írtam! Válasz Bettinek

Akkor én ez után szeretnék érdeklődni - akár egy új bejegyzésben is, mert így lehet, hogy kilóg a kérdés a többiek közül.

Egy év ovi után nem kérdés számomra, hogy a gyerek nem tanult, fejlődött annyit, amennyit itthon nem tudott volna fejlődni, ha velem/velünk marad. Természetesen visszafejlődés is van: az addigi szép evését felváltotta a malackodás pl. Viszont félnék attól, hogy minél később találkozik a nagy közösséggel, annál nehezebben tud helytállni - ellenállni.

Emiatt érdekelne, hogy otthonoktatásnál ez hogy oldható meg ott, ahol mondjuk csak két gyerek van.

Köszönöm!

Betti

Nálunk egy fokkal még „rosszabb” is a helyzet, mert csak egy gyerek van. Sőt a családnak abban felében, amelyikkel összejárunk, sincs másik.

Sokáig Zs.-nek nem volt olyan kortársa, akivel akár heti szinten tartotta volna a kapcsolatot (kisebbek vagy nagyobbak voltak körülötte). Nem is érezte ennek hiányát. Kortársakkal csak rendezvényeken, játszótéren, … találkozott, de itt sem okozott neki, gondot hogy kapcsolatot teremtsen. Amint megjött az első gyerek (általában mindenütt elsőnek érkezünk, erre a bátyám szoktatott rá, aki szerint nagy udvariatlanság késni:)), ja akkor második gyerek :D, Zs. megkérdezte tőlem, hogy bemutatkozhat-e, és már indult is. Gyönyörűen bemutatkozott a gyereknek, és megkérdezte a szülőt, hogy játszhatnak-e.

Ha rosszalkodásba készült fulladni a dolog (pl művházban rohangálás), Zs.-nek elég volt egy pillantás, és tudta, hogy átlépte a határt, és azonnal visszakozott. Mivel a korai éveiben legtöbbször felnőttek vették körül az idő nagyobb részében, megszokta, hogy figyeljen arra, amit egy felnőtt mond, és hallgasson is rá.

Érdekes az is, hogy ezeknek a gyerekeknek soha nem kérdezte a nevét. Az nem számított, csak a játék. Ennek ellenére, le merném fogadni, hogy egytől egyig emlékszik mindegyikre, mert emlegeti őket, és félelmetesen jó Zs. memóriája, ha emberekről van szó.

Körülbelül 6,5 éves kora óta része állandó, nagyobb létszámú kortárs közösségnek. Szerencsésen alakultak a dolgaink, mert pont ez a kor volt az, amikor észrevettem, hogy igényli az állandó kortársakat. A nevelők először tartottak tőle, volt olyan hely, ahová végül az ostoba felnőtt előítélete miatt nem engedtem.

Érdekességként írom a beilleszkedéshez, hogy egy olyan csoportba is bekerült, ahol a kis létszám miatt összevontak több korosztályt. Mivel Zs. nagyon jól olvas, így bekerült egy olyan csoportba, ahol 12-13 éves lányok voltak. Először csak az egyikük fogadta be, sajnálatból. Ahogy azonban később megismerték, olyan oldalát mutatta meg nekik, hogy végül mindenki elfogadta, sőt számított a véleménye.

És most jön a fekete levesem: Zs. visszalépése. Eddig nem igazán volt rá egy közösség/gyerek sem „romboló” hatással. Most azonban az úszás tanfolyamon van 2 gyerek, aki nagyon rossz hatással van rá. Ami furcsa, hogy nem is velük barátkozik, mégis majmolja őket.

Pisis víz a szájba, majd a másik arcába „köpés”. Víz alatt úszó gyerek csikizése. … A tapasztalataim alapján kénytelen vagyok azt gondolni, hogy az olvasók közül, most jó páran felhördülnek, hogy gyerekek, játszanak.

Szerintem meg több szempontból nagyon is helytelen dolgok ezek, ráadásul olyanok, amiket egy 8 éves gyerek simán átláthat. Például arcon nem köpünk senkit, még vízzel sem. Egyrészt ez szerintem megalázó, másrészt a szemébe, orrába, mehet a víz, ami biztos, hogy nem tesz jót, egy épp úszni tanulónak. A leglényegtelenebb, de engem azért ez is zavar, ki az a nem_normális, aki tudja, hogy pisis a víz, mégis önként a szájába veszi?

Szerencsére a csikizős dolgot nem kellett szóba hoznom, mert Zs. maga mondta, hogy amint ő is megtette, eszébe jutott, hogyha a víz alatt neveti el magát a kisgyerek abból nagy baj lehetett volna.

Nem tiltottam el a 2 gyerek egyikétől sem, mert szerintem nem hat, amíg Zs. azt látja bennük, hogy mókásak. Inkább azt beszéltük meg miért nem helyes/mókás az, amit tesznek.

Kicsit elkalandoztam, de ezek jutottak eszembe Betti kérdéséről. Most megpróbálok konkrétabb lenni.

Szerintem az otthonoktatott gyerek, ha később is kapcsolódik be nagyobb csoportba, jobban helyt tud állni, mert sokkal biztosabb alapokkal rendelkezik. Nem a „vak vezet világtalant” helyzet áll fenn, hanem a szüleitől tanulja meg a különböző helyzeteket kezelni. Az óvodában és iskolában nagyon sok dolog rejtve marad a felnőttek elől vagy csak nincs idejük, erejük rá (ami nem meglepő a létszámból kiindulva). Az „oldják meg maguk közt” meg nem működik, csakis akkor, ha korábbról már van jó sok mintájuk. Ilyenkor az okos felnőtt orra alá dugnék egy integrálegyenletet, hogy „oldja meg maga”. Vagy bármi mást, amiben nincs gyakorlata.

Az ellenálláshoz pedig szerintem arra van szükség, hogy a gyerek biztos legyen önmagában, legyen tisztában a szülői értékrenddel, majd később a sajátjával (ami jó esetben a sülők értékrendjéből növi ki magát.)

Egyébként a közösség nem kortárs csoportot jelent az én véleményem szerint, hanem azokat az embereket, akik szükségszerűen körbe vesznek minket nap, mint nap. A közösségem részének tekintem a postás bácsit, akitől a leveleket kapjuk, aki rendszerint felbosszantott minket, de mára már csak nevetünk a furcsaságain. Vagy az SZTK-ban a kartonozós néniket, akik életuntan viszik fel az adatokat, kivéve, ha Zs. adja át az okmányokat, a pénztárost az Aldiban, aki türelemmel vette, míg Zs. lassabban számolt, hogy a fémpénzéből kiszámolja a megfelelő összeget, a piacon az almás nénit, aki a legfinomabb almát árulja. Az ilyen értelembe vett közösségünkkel Zs. nagyon szépen megtalálja a hangot és mindig dűlőre jut.

A kortárs csoport pedig szerintem azért jó, mert legkönnyebben ott szerezhetnek gyerekkorban barátokat a gyerekek, mert azonosak a problémáik, hasonló dolgok érdeklik őket. Ez persze felnőtt korra elmosódik, mert ami érdekel egy mostani 8 évest az egy 14 évest hidegen hagy, míg 15 év múlva nem meglepő, ha 23 és 29 éves korukban már hasonló dolgokkal állnak szemben. Szerintem akárhány gyereke is van az embernek és magántanulók, akkor is jó a kortárscsoport, amit mi délutáni foglalkozások keretében oldunk meg.